Blog

Egyedül!?

Nem biztos, hogy csak azok ismerik az érzést, akiknek nincs párjuk. A társas magány sokkal szorongatóbb.

Nem feltétlenül kell szinglinek lennünk ahhoz, hogy azt érezzük, nincs mellettünk senki. Fizikailag lehet, hogy van, mégsem tudjuk megosztani a gondolatainkat, már nincs kedvünk beszélgetni, a közös programokra végképp nem marad energiánk. Van, hogy azt tapasztaljuk, kiüresedett a kapcsolat, elszigetel a munkahelyi közeg, a másként levés: kimaxoltuk, amit lehetett, eddig tartott. Hogy miért nincs mégsem végleg vége olykor, az már bonyolultabb ügy. Nem akarjuk beismerni, halogatjuk a döntést, későn ismerjük fel, meg ott vannak a közös szálak: gyerek, végig gürcölt évek, együtt szerzett vagyon, felépített egzisztencia, ismertség stb. És, ami talán mindent felülír: félelem az ismeretlentől, a kihívásoktól, a magánytól, az önálló küzdelemtől.

Marad az álmodozás, lehetnek erőtlen próbálkozásaink, többszöri nekifutás és a végén maradunk. Kipróbálunk mindenféle technikákat, túlzsfúfoljuk a napunkat programokkal és feladatokkal, munkáról és jelentéktelen dolgokról csevegünk az asztalnál. Este meg marad a tévézés, vagy a külön helyiségben tartózkodás, fekvés, alvás és eltelt egy újabb nap. A következő és a többi hasonló, fontos az állandó beosztás és a pörgés, hogy máson járjon az agyunk, ne ezen. A mélypont az, amikor beletörődünk, hogy ez így lesz mindig. Hogy elviselhető legyen, jönnek a pótcselekvések, belemenekülés plusz munkákba, szenvedélyekbe, külön utakba.

Felvetődik a kézenfekvő kérdés, akkor nem egyszerűbb-e változtatni az alaphelyzeten. De, ez lenne logikus. Csakhogy nem mindenkinek jár így az agya. Lehet, hogy nincs gyakorlatunk a nagy döntésekben, nincs támogató hátterünk, technikánk vagy erőnk. Kifogás mindig van. És önsajnálat is. Egy ideig. Mert eljön az a pillanat, amikor már tarthatatlanná válik a helyzet. Idegileg, emberileg, netán anyagilag is. Meg a felismerés, hogy a régi állapot nem visz sehová. Sem erővel, sem rábeszéléssel, zsarolással vagy fenyegetéssel sem. Amikor azt érezzük, bármi jobb, csak így ne maradjon. Ha ez megtörténik, akkor hálásnak kell lennünk ezért a pillanatért. Lehet, hogy sokat kellett várni rá, de bekövetkezett. Lehet, már akkor, amikor nem számítottunk rá vagy már remélni sem mertük. De van az a pont, amikor a dolgok menetét nem tudjuk se befolyásolni, se megállítani. Nem is akarjuk. És akkor világos lesz, hogy mindennek így kellett történnie. Meg kellett, hogy érjen az idő a változásra. Pont akkor és úgy, ahogyan kellett. Aki már átélt ilyet, hisz ebben. Aki még nem, annak írom, hogy ez létezik. Mindennek van értelme, lehet, később jövünk rá. A hibáinknak is, a tévesnek látszó dolgainknak is. Akik nélkül nem lennénk azok, akik. Lehet, másként indultunk neki, mást képzeltek el nekünk.

De ezek vagyunk. Minden hibánkkal, jóságunkkal, újrakezdésünkkel és akarásunkkal együtt. Nem tökéletesek, hiba nélküliek. Szeretetre, megváltásra vágyók.