Blog

Kicsi, ne félj!

A bennünk élő gyerekről, akiről gyakran megfeledkezünk….

Nem tudathasadásos állapotról van szó és nem is azokról, akik negyvenes-ötvenes éveikben is a mamahotelben érzik jól magukat. (Bár ez a téma is megérne egy-két mondatot, bizonyára van ismerősünk hasonló szituban, vagy esetleg próbáltunk már onnan kimozdítani valakit – elárulom, a siker nem garantált.) Szóval, inkább arról írnék pár sort, hogy kortól függetlenül meg kellene élnünk a felhőtlen örömöt, az őszinte rácsodálkozást, a szívből jövő önzetlenséget és az ítélkezés nélküli szituációkat. Pont, mint gyerekkorunkban. Amikor bátran barátkoztunk, mindent elhittünk, apró dolgok töltöttek el elégedettséggel, nem voltak előítéleteink, és kicsi dolgok miatt tudtunk nagyon boldognak lenni. Amit kilúgozott belőlünk az élet, a kudarcok, a megfelelni vágyás, a többet akarás. Leegyszerűsítve, a felnőtt kornak mondott valami, amiben fegyelmezettek, megfelelni akarók, bizonyítani vágyók vagyunk, és ahol nagyon tudatosak akarunk lenni.

Lehet, hogy ez persze nem mindenkire igaz. Nekem is van ismerősöm, aki megőrzött nem keveset az aranykorból és nem is rest ezt mindennapjai során kamatoztatni. Viszont mégis az általános tapasztalat az, hogy sokat veszítünk bízni tudásból és optimizmusból az évek során, és ami még fájóbb, elfelejtünk pihenni, hosszabb időre kikapcsolni és kiszállni a pörgésből. Sokszor vagyunk fáradtak, ingerültek, türelmetlenek és ebből következően fásultak, kiégettek. És úgy tűnhet, örökre elvesztettük a gyermeki énünket. Pedig hiszem, hogy nem, ugrásra készen áll és bármikor jönne, ha akarnánk. Csak erősebb bennünk, hogy mi már ebből kinőttünk, ugyan már, meg mit szólnának mások.

A múltkor láttam egy filmet, ahol idős nénik gurultak le a domboldalról és leérve nem tudták abbahagyni a nevetést. Én erre az érzésre gondolok. Vagy amikor nemrégiben a nyugdíjas férfi elé gurult egy labda és beállt játszani bosszankodás helyett egy rövid időre. Lehet, másnap nem tudok majd felkelni, mondta, de akkor se bánta. Elhatároztam, én sem fogom a jövőben. Felülök a hintára, végigjárom az ugróiskolát és nyáron a fára is felmászok (ha bírok). Kár lenne kihagyni.

De bárhogyan is, ha szerencsénk lesz és megérjük, öregkorunkban úgyis időutazunk majd. Nagyapám mindig mondta, ez a második gyermekkor: délutáni alvással, esti rádiós mesehallgatással, langyos tejivással, ábrándozással, kicsi dolgok nagy örömeivel.

És a legfontosabb tanulsággal: bármely gond közepette is mindig a jóra gondolással. Ez lenne a legfontosabb.

Most kellene ezt megalapozni és nem elfelejteni.

Hátha sikerül.