Blog

Igazán, őszintén

Hazudni nem szabad! – nevelik belénk kiskorunktól kezdve. Mi van, ha ezt mi is így gondoljuk, de mégis ez sokszor másként alakul.

Nyilván az alapoktól kell kezdenünk, ki mit gondol hazugságnak. Leegyszerűsítve mindazt, ami nem az igazság. Vagyis, ami a valóság fonákja, sötét oldala. Hogy ki, milyen mélységben és milyen rendszerességgel merül el ennek a folyamatában, változó. Most hagyjuk azokat, akiknél ez mondjuk beteges méreteket ölt, maradjunk csak a hétköznapi, mondhatni alapeseteknél. Kezdve az egészen kicsi füllentésekkel, amit végig sem gondolunk, tehát nem a kitervelt, szándékos kategória, mert csak türelmetlenségből, időhiányból, azért, hogy könnyebben szabaduljunk stb. mondunk másoknak. Felületesek, mélyre semmiképp sem hatolóak, és ahogy kimondtuk, már el is felejtettük őket. Személyes kedvencem ebből a csoportból a „Mennyibe került?” „Akciósan/leárazáson vettem” típusú dialógus. Nem árulok el titkot, a férfi a kérdező. (Pár ezer forinttal mindig kevesebb a szóbeli ruha- és cipővásárlás, mint a tényleges.) Barátnőm örök érvényű tanácsa alapján pedig, ha megkérdezik, van-e pénz nálad, akkor a kötelező válasz: nincs.  Meg a klasszikus, „Van kedved? Fáj a fejem.” szitu. Piti? Lehet, de előfordul.

Szintet lépünk a témában, ha tartósabb szerepjátékra adjuk a fejünket, pl. egy rossz kapcsolatban vagy kellemetlen munkahelyi légkörben. Persze, lehet, azt gondoljuk, hogy külső körülmények kényszerítenek (mindig van kifogás: közös gyerek, amiért ki kell tartani, a karrier, a pénz, a beletett idő, energia stb.) amiben úgy is érezhetjük, hogy áldozatok vagyunk vagy épp önként vállaljuk magunkra a mártír szerepet. Mindig, mindent meg lehet beszélni? Elméletben igen. Nőknél gyakran előfordul, hogy nem akarnak másokat megbántani az igazsággal, finomkodnak, belegondolnak. Nem tudom, más is így tapasztalja-e, de a férfiak igazság/hazugság kimondásban sokkal bátrabbak és céltudatosabbak.

De felmerül, nemtől függetlenül, hogy szabad-e, kell-e minden esetben az igazi arcunkat, gondolatainkat és érzéseinket mutatni. Biztos vágyunk rá, de mégis sokszor tapasztalom, hogy erősebb bennünk mások elfogadásának, tiszteletének és szeretetének érzete irántunk, mintsem hogy azt leromboljuk valamivel, ami ugyan mi vagyunk, csak kevésbé fogyasztható vagy ideális verzióban.

Meg aztán kell az, hogy más tudjon rólunk mindent? Nem elég, ha mi tisztában vagyunk a dolgainkkal?  És mi van akkor, ha a magunk egyenességével rakunk másra terhet? Aminek feldolgozására nincs felkészülve, nincsenek eszközei vagy technikái? Vagy ez már nem a mi bajunk? Aztán egy másik ügy a cinkosság, amikor másoknak falazunk. Az rendben van?

Ami biztos: másoknak esetleg, magunknak úgy sem hazudhatunk.

Esendőek vagyunk, de mindig a fény felé vágyunk.