Blog

Szekrény, húsvét előtt

A tárgyaink tovább élnek, mint mi, de azok sem örökké.

Az egyik ismert mondás szerint boldog az, aki egy diófában meglátja a bölcsőt, az asztalt és a koporsót és mindháromban a diófát is, mert az nem csak néz, hanem lát is. Én épp a hétvégén voltam tanúja egy diófa bútor halálának, amire azért ítéltetett csupán, mert nem kellett senkinek.

Még ingyen sem volt megfelelő.

Pedig százéves kora ellenére jó állapotnak örvendett, gondos kezek készítették, olyannyira precízen, hogy a segíteni akaró, végső megoldásként tűzifaként hasznosítani tudó fiatalember alig tudta szétverni. Nehezen adta meg magát, ami nem csoda, legalább három generációt szolgált ki becsülettel. Születésének kordivatja szerint nagy, dísztelen viszont igen masszív darabokból állt és inkább praktikusnak látszott, mint esztétikusnak. Nem hivalkodott, sötétbarna tagjai észrevétlenül simultak a homályos szoba kereteibe. Kritika nem érte élete folyamán, fel sem merült, hogy bármi probléma lehet vele. Vigyáztak is rá a háziak, mint megörökölt kincsre, amire végre nem kellett költeni. Sok mindent látott, néma szemtanúja volt születésnek, betegségeknek, nagy családi örömöknek, beszélgetéseknek és halálnak is.

Számos dolgot átélt, végül a saját pusztulását is. Csattogott a fejsze, sírt a fa.

Lehet, nem értette, miért történik mindez. Hisz egyedi darab, ma már készíteni sem tudnak hasonlót. Gazdái próbálták megmenteni, továbbadni, ajándékozni, feltették a képét, hogy lássák, talán még valakit szolgálhasson és örüljön neki. És jött a háznéző, az ószeres, a kereskedő, a kíváncsiskodó és mindenki csak a fejét rázta. Ódivatú, ormótlan, eladhatatlan, nem szép, felesleges, nincs helye – mondták rá és biztos ezt sem értette. Mert korábban mindig dicsérték, tisztítgatták, néha meg is simították. Sok minden elfért benne, még a zárja is jó volt, tetején a mélyedés karácsonyfadíszeket és volt, hogy ajándékot is rejtett. Icipicit nyikorgott, amikor kitárták a szárnyait.

Régi, békés világ tárult fel benne.

Horgolt csipkével díszített polcain egykori tulajdonosainak tárgyai szépen sorba rendezve, fa vállfáin nehéz kabátok és már csak fényképeken látott ruhák. Először a viselői mentek el és később a tárgyaik is. Egy-két kedves darab még sokáig maradt. Utána már azok sem, csupán az emlékek. És egyszerre csak ott állt egyedül, üresen, málladozó falak és türelmetlen szavak közepette.

Némán néztük végig, ahogy elmúlt.

S vele együtt egy világ is, amiben még volt helye. A mostaninak nem kellett. Pedig biztosan felemlegetjük majd és talán hiányozni is fog. Leginkább az, amit jelentett.

Megmenthettük volna. De nem akartuk igazán.

És azt hisszük, ez nem a mi bűnünk.