Színes

Varga Norbert: mindig lehet újat tanulni a színházból

Március 27-én ünnepeljük a színházi világnapot. A jeles művészeti ünnep kapcsán Varga Norberttel, a Makói Teátrum művészeti vezetőjével beszélgettünk a társulat létrejöttéről, a közösségről, kulisszatitkokról, és arról a megújuló folyamatról, amelynek nemcsak a színjátszók, hanem a közönség is része.

– Mikor alakult meg a Makói Teátrum, és milyen céllal jött létre?

– 2017 januárjában volt az első meghallgatás, ezt úgy írtuk ki a Hagymaházzal közösen, hogy az önkormányzat szerette volna, hogyha lenne egy ilyen fóruma az amatőr színjátszóknak, ugyanis Makón Páger Antal, vagyis Téni bácsi miatt nagy hagyománya van az amatőr színjátszásnak, és hogy legyen megint egy fóruma. Hirdettük minden felületen, a kezdetben elég sokan jöttek a meghallgatásra, mindenki felvételt nyert, mert ki akartuk próbálni – főleg én – hogy milyen mindenféle korosztállyal együtt dolgozni egy közös ügyért. Ez sikerült is, és tulajdonképpen ez volt a cél, hogy legyen egy közössége Makónak, amely amatőr szinten színjátszással foglalkozik. Azért arra felhívnám a figyelmet, hogy az amatőr elnevezést nagyon idézőjelbe kell rakni, ugyanis nem biztos, hogy ez azt jelenti, hogy minőségben rosszabb lenne, csak más, mivel itt olyan fiatalok és idősek, vegyes korosztály játszik a színpadon, akik napközben dolgoznak; főállású anyák, tanárok, diákok például. Ők az egész napi elfoglaltság után jönnek, este 7-től próbálunk általában hétfőnként. És ez a metódus tulajdonképpen kialakult, és nekem nyilván az a feladatom, mint művészeti vezetőnek, hogy akkor a színházi világnap kapcsán is azt tudjuk mondani, hogy ez a közösség arra való, hogy mi bizonyos előadásokat – amit a művészeti vezető megszab, hogy mik legyenek a témák –, azokat megpróbáljuk a felszínre hozni, és legalább kéthavonta megjelenni a nézők előtt.

– Ahogy említetted is, rendkívül széles skálán mozog, hogy kik vesznek részt a teátrum életében, miért tartod fontosnak, hogy legyen egy ilyen tér, mit adhat, akár a fiatalabbaknak, akár az idősebbeknek egy ilyen lehetőség, egy ilyen közösség?

– Pontosan ez a lényege, hogy közösségmegtartó ereje van, legalábbis én ezt tapasztaltam mindig, mert a helyzet az, hogy ma van ez a mindenféle közösségi oldalas világ, ahol valójában beszélgetünk is egymással többek között, de hát csak virtuálisan. A színház az nem tud virtuális lenni ilyen értelemben sohasem, mert ha megnéz az ember egy felvételt; a ’60-as évekből egy színházi előadást, akkor nyilván vissza fog jönni valamennyi belőle, hogy milyen lehetett az, de hát a színház a pillanat művészete. Aki ott ült azon az előadáson, és látta mondjuk a Latinovits Zoltánt élőben, az teljesen más élményt kap, mint én, aki innen nézem egy felvételről. Most a közönségről beszélek, nyilván a másik része, amit itt emlegetünk, hogy közösségmegtartó ereje is van, hogy azok a fiatalok, és hát az idősek is, és ezt értsük úgy, hogy tapasztaltabbak, hiszen úgy gondolom, hogy rengeteg mindent tanulunk egymástól. Sok-sok korosztály egymás fonódva szerintem tiszteli egymást, és még inkább megtanult együtt élni, beszélgetni. A próbák során nemcsak arról van itt szó, hogy próbálunk, hanem beszélgetünk egymással. Vannak ezek a híres cigiszünetek, ugye most nem a dohányzást akarom reklámozni, de hát aki dohányzik, kimegy beszélgetni, vagy esetleg próbaszünetben ők is bent maradnak a színpadon, és dumálnak olyan dolgokról, amik fontosak. És mellette van még az, hogy foglalkozunk egy helyzettel, hogy mi elő akarunk adni valamit a színpadon, valami fontos témát, ami bennünket, mindannyiunkat érint és általában ezek mai problémák. Fontos, hogy a színház mai dolgokról szóljon: mindenféle problémákat, vagy a pillanatnyi boldogságot felröppentse, felfessen egy idealista vagy realista világot, ezek fontosak; fontos, hogy beszéljünk róla. A gimnazistáknak azért jó, mert ezáltal kipróbálják magukat a színpadon, ami egy nehéz ügy, az idősebb korosztály – vannak, akik nyugdíjasként tagjai a teátrumnak – pedig nagyon vágynak erre a közösségi élményre, mert nekik hiányzik ez, én azt gondolom.

– Egy kicsit, ha a kulisszák mögé betekinthetünk: maguk a színjátszók hogy tudják feldolgozni az adott történetet, amikor színpadra viszik azt egy karakter formájában? Mennyire érinti meg őket?

– Úgy kezdődik, hogy vannak olvasópróbáink, és amikor elolvassuk a darabot, akkor rendkívül sok dolog fel szokott merülni, pont a figurákkal kapcsolatosan, még lehet az is, hogy miért azt kapta. De most már általában eljutottunk oda a kezdetektől, hogy ezek a kérdések kevésbé vannak jelen, legalábbis abból a szempontból, hogy “miért kaptam én ezt”, most már inkább arra figyelnek, hogy meg tudják oldani a feladatot, és hát szerintem mindenki beleszeret egy kicsit a darabba előbb-utóbb menthetetlenül. Én azt gondolom, hogy szeretek feladatokat is adni, egy színház vagy bármilyen színi társulat pedig akkor megy előre, ha új célokat tűz ki maga elé, és új problémákat próbál meg megoldani, ez minden téren igaz. Lehet itt nagyot álmodni, és lehet kacsalábon forgó színházat csinálni, de én mégiscsak a színészben hiszek. Ezért, hogyha a kulisszák mögé nézünk, akkor nagy beszélgetések szoktak zajlani a karakterekről. Szoktam házi feladatot kiosztani, például a most készülő Pálffy Zsófi darabban vannak ilyenek, hogy a személyeknek milyen belső indíttatásaik vannak, ezeket a színészek mondják el maguknak, és akkor erről elkezdünk beszélni, hogy bennük ez mennyire van, és mit tapasztaltak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, vagy hogy járt-e valaki terápiára például? Viszonylag sok ilyen elemző próba van, és viszonylag gyorsan fel is rakjuk a színpadra ezeket a dolgokat. Én szeretek abban a szempontból gyorsan dolgozni, hogy meglegyen a váz, és majdcsak utána jön a díszlet, a kellék, hogy hogyan fog ez kinézni, illetőleg van egy füzetem, amire mindig felrajzolom, mi hogyan néz majd ki. Ez még egy kevésbé megszokott helyzet ez igaz, hogy nálunk az van, hogy utólag szoktak engem mindig igazolni a történések. Azt is meg kell tanulni útközben, ami ugye a profiknál adott, hogy megtanították őket mindenre; szépen beszélni, énekelni, mozogni a színpadon, nálunk ugye ezek mind egy folyamat részei, annak a folyamatnak a részei, hogy mi három évesek vagyunk, és a művészeti vezető olyan darabot választ, amiben fejlődni tudunk. Mindig-mindig tanulnak a szerepeik által és ez egy fontos küldetés, és menet közben azt még meg kell tanulniuk, hogy minden áron velem kell tartani ebben a dologban, csinálják is, csak számtalan kérdéssel, meg is értem, önmagukkal is parolázva, de ez még mindig jobb, mintha valaki azt mondja színészileg, hogy “kész vagyok”, mert ez olyan, hogy a jó pap holtig tanul, mindig-mindig lehet újat tanulni a színházból.

– Ez egy folyamat, egy folyamatos megújulás a színjátszók részéről is ezek szerint, de a közönség is egy folyamatos megújulást láthat így a Makói Teátrum által a daraboknak köszönhetően.

– A közönség is vélhetően látja ezt a folyamatot, és az is fontos, hogy ezekre az előadásokra eljárjanak. Nyilván a Makói Teátrum úgy működik, hogy minél többet próbálunk meg játszani, kéthavonta megpróbálunk beiktatni egy-egy előadást, és ez egy fontos dolog, és ezt szeretném elmondani, és érdemes is talán megemlíteni, hogy ugye mi évadokban működünk, ez a rendszer van a kezdetek óta, ugye októbertől egészen júniusig játszunk, aztán van egy rövid leállás, és augusztus környékén újrakezdjük a próbákat, és az alatt az idő alatt találjuk ki, hogy mi történik az adott évadban. Azért is fontos így csinálni, mert szeretnénk minél többet a közönséggel lenni, hogy lássák a makóiak, hogy ez létezik, és ezt azért fontos elmondanom, mert a makói közönség azt látja, hogy jönnek vendégtársulatok, és játszanak egy este, de mivel mi a helyi társulat vagyunk, szeretnénk minél többet játszani. Mi hosszútávon gondolkodunk, és szeretnénk, hogy minél többet el tudjanak jönni az előadásra, és hozzászokna ahhoz a helyi közönség, hogy ez egy helyi kezdeményezés, ez egy helyi közösség. Nekik és nekem is fontos, hogy minél többet játsszunk; és arra készüljenek az emberek, hogy minél többet lássanak bennünket, és ne ijedjenek meg ettől: mi nem egynapos produkciókat csinálunk, hanem mi folyamatosan dolgozunk.