Blog

Félút-felé

Sokszor azért kell bátornak lennünk, mert nincs más választásunk.

Természetesen nem arról van szó, hogy alapesetben gyávák vagyunk, de valljuk be, társasági életünkben vagy munkahelyi terepen sokkal kényelmesebb, ha nem nagyon lógunk ki a sorból. Ha a közösség minden szempontból elfogadott és hasznos tagja az ember (vagyis mások ezt így ítélik meg), akkor jóval probléma mentesebbek és nyugalmasabbak a mindennapjaink. (Igaz, hogy nem lehetünk igazán önmagunk, de nem vagyunk egyedül és kiszolgáltatott helyzetben. Aztán majd az idő elválasztja, érdemes volt-e kitartani vagy rájövünk, sokkal hamarabb kellett volna változtatnunk.)

Ha abban a felismerésben van részünk, hogy bármilyen oknál fogva kisebbségbe kerültünk, háttérbe szorultunk saját döntésünk, külső tényezők vagy mások ténykedése miatt, azért törvényszerűen rosszul kell éreznünk magunkat? Vagy épp itt az ideje a megvilágosodásnak és egy szabad életnek?

A különbözés, a másként gondolás (különösen, még ha hangot is adunk a véleményünknek) új tapasztalások felé vihetnek bennünket és mondjuk ki, könnyen zárt kapuk elé is rakhatnak bennünket. (Hogy aztán más ajtók nyílhassanak ki a szemünkkel együtt.) Vagy mi döntünk úgy, hogy bár kívülre kerültünk, de végre kapunk levegőt és önmagunk lehetünk.

Pedig, lehet, csak arról van szó, hogy a közös célban egyetértünk, csupán a hozzá vezető útban nem. Vagy nem akarunk igazságtalan, kirekesztő vagy durva megnyilvánulások alanyai lenni. Esetleg nem tudunk azonosulni mások módszereivel, eszközeivel. A lelkiismeret hangját vagy az érzéseinket el kell nyomnunk csupán azért, hogy biztonságban érezzük magunkat?  Vagy lehet köztes megoldásokat találni és lavírozgatva egyik vagy másik oldal közt a kijelölt mezsgyén maradni? Mert az bár aknákkal teli, de mégis ismert és talán élhető is? Vagy le kell térni, lesz ami lesz alapon új csapást taposni?

Nyilván ilyen dilemmákat senki sem kíván magának sem a privát szférában, sem a karrierjében. De a dolgok, és ami ennél is fontosabb, mi magunk is folyamatosan változunk. És eljöhet az az idő, amikor mások aggódása, a magunk félelmei és még a reménytelennek látszó jövő sem tántoríthat vissza, hogy megalázó, megbetegítő vagy haszontalan helyzetekben maradjunk. Úgy tűnhet, jó lenne ideális helyzeteket megállítani, hogy bár maradnának örökre. De aztán rájönnénk, magunkat rövidítenénk meg és az álmainkat, ha sosem tudnánk meg, mi lett volna, ha…

A próba sosem tét nélküli, mindig számolnunk kell a következményeivel. Méricskélhetünk, számolgathatunk, átrághatjuk ezerszer. Kell is, hogy aztán egy nagy levegőt vegyünk és bátran lépjünk egyet az álmaink felé.

Talán az is ugyanazt teszi majd.

Félúton találkozunk.