Blog

Menni, maradni, menni, maradni…

Mikor cselekszik jól az ember? Ha a felismerése mellett tart ki vagy besimul a környezete által elvárt magatartásmódba?

Mindezt azért, mert ha nem teszi, akkor elindul azon az úton, ami állandó konfrontálódással szegélyezve az elmagányosodás felé vezet. Ez a nehezebb és fájdalmasabb választás látszólag, de ha nagyon belegondolunk, a másik sem könnyebb, mert ott a harc meg belülről őrli az embert. Viszont hosszú távon mégis élhetőbbnek tűnik, ha valaki biztos pontokat akar az életében.

A kezdő kérdés többfajta szituációban felmerülhet, volt, aki párkapcsolat kapcsán tépelődött és akadt olyan is a környezetemben, aki a munkahelyén tette mindezt. Nem könnyű eldönteni, mi legyen, még akkor sem, ha látszólag valakinek stabil az értékrendszere, de pl. nincs elég önbizalma vagy tapasztalata a változásokhoz. Mert ez az, amit mindkét álláspontnál következményként be kell kalkulálni. Egyiknél a belső munka miatt számítani kell a betegségekre, mint biztos jelzésre, hogy valami nem oké, a másik esetben meg előbb-utóbb új állás vagy társ vár ránk, esetleg az egyedüllét és a majd lesz valahogy érzése.

Amiért érdemesnek tartottam a töprengést a témában az, hogy mindenki életében egyszer biztosan felmerül egy ilyen vívódás és talán nem túlzás azt mondani róla: sorsfeladat, életdöntés. Úgy hiszem, ez azoknál is előjön, akik azt mutatják a külvilágnak, nekik minden mindegy. Ez a hozzáállás a mindennapok zűrjeinek átvészelésében jó taktika lehet (én sajnos nagyon aggódós és rágódós vagyok, nekem nem megy, de jó tudni, hogy van, akinek igen), de szerintem a lecke ennél a típusnál is adott.

Nagy elhatározásokat senki nem hoz meg rögtön. Előtte ezerszer átrágjuk magát az egész helyzetet, a lehetséges végkifejletet, megkérdezzük azokat, akiknek számít a véleménye, ébren töltünk jó pár éjszakát, tájékozódunk, tépelődünk. Ilyenkor még annak feldolgozása is jelentős időt vesz igénybe, hogy megértsük és elfogadjuk, miért kerültünk ilyen helyzetbe. Mi annak az értelme, mit jelenthet ez nekünk és mit kell kihoznunk ebből. Mi vagyunk a hibásak vagy valami felé rugdalna az élet, amiről eddig nem akartunk tudomást venni? Hallgassunk az eszünkre, ami óvna, marasztalna, logikus lépésekre késztetne, vagy az érzéseinkre, ami félt, jelez és aggódik? Nem könnyű. De talán a legnehezebb az, hogy bár tanácsot sokan adhatnak, de a döntés és annak felelőssége kizárólag a miénk. Nekünk kell (ene) nagyon tisztában lennünk magunkkal. Hogy mit bírunk el, mivel, kivel vagyunk képesek együtt élni és mit vagyunk hajlandók beáldozni, feladni.

A vívódás jó és rossz, lehetőség és veszély, realitás és álmok között elkísér bennünket egész életünkben. Sokszor kapaszkodnánk a múlt biztonságába vagy épp a jövő változásaiba, de leginkább kimaradnánk ezekből a nagy döntésekből.

De tudjuk, nem lehet a küszöbön állni sokáig.

Bent maradni vagy kilépni – mindkét választás a miénk.