Blog Színes Top

Gyere, beszélj!

Tények az egymás közötti kommunikációról és a riasztó jövőképről.

Életem fontos részét képezi a másokkal folytatott párbeszéd. Imádok beszélgetni, ha otthonos közegben mozgok, néha le se lehet lőni. Általában szeretek mindent megvitatni és tényleg széles a skálája azoknak a történéseknek, amiről beszámolok a családtagjaimnak és a barátaimnak. (Nagyon érdekes, hogy ismeretlen helyzetekben, idegenek közt viszont nagyon visszafogott tudok lenni.) Gyerekként is igen cserfes voltam, minden érdekelt és szerettem mindenről véleményt alkotni. Ez nem változott azóta sem.

Nem úgy a világ, amiben fel kell vennünk a ritmust, még akkor is, ha a saját bőrünkön érezzük, valami nagyon nincs rendben. Sokat emlegetett, aggasztó statisztika a legutóbbi, miszerint egy szülő átlagosan nyolc, azaz nyolc percet beszélget a gyermekével egy nap. (Az nyilván nem mérhető, hogy ez milyen mélységű kommunikáció, gyanítható, hogy már csak a szűk időkeret miatt sem lehet túl minőségi. Persze ismerős a „mi volt az iskolában – semmi” típusú dialógus kamaszkoromból, de ott nem az ősökön múlt a rövidre zárás, én nem voltam nyitott a további közlésre). Már önmagában ez a rövidke idő okainak elemzése is messzire vinne, de tovább bonyolítja még, hogy anyuka és apuka a világhálón, saját közösségi oldalain ezzel szemben órákat is eltölt. (Meg a gyerek is, csak azt észre sem veszik, vagy nem foglalkoznak vele, pont amiatt, hogy ők is a saját társasági életüket szervezik vagy másokét kukkolják.)

Félreértés ne essék, én is jelen vagyok itt meg ott, de szeretném hinni, hogy még azért nem annyira, hogy teljesen beszippantott volna a virtuális világ. Arra például nagyon ügyelek, hogy családi étkezéseknél a közelembe se legyen a mobilom. Még ha nem túl magasröptűen néha, de erőltetem, hogy beszélgessünk, ha már együtt töltünk egy kis időt. A múltkor egy étteremben a mellettem lévő asztalnál hárman ültek, különböző korosztályokból és a fogások közt mindenki a saját privát szférájában volt elmerülve, és néha még a kanalazás közben is az volt érdekesebb, mi történik épp a világhálón, nem a másik két fő. Ezek után nem kell meglepődnünk, ha egyes étkezdék, már inkább bevállalják a gyerek menüjét, csak anyuka és apuka egymással és a kicsivel kommunikáljon. A másik tény, hogy már szinte alig írunk kézzel pl. levelet, üdvözlőlapot. Persze, sokkal egyszerűbb géppel pötyögni, egyből észre lehet venni a hibákat, könnyebb javítani, de ezzel együtt sokkal személytelenebb és uniformizáltabb is lett mindez. Nyilván a felpörgetett világ is rákényszerít bennünket, hogy sok mindent egyszerűsítsünk, esemesítsünk, ímélessé tegyünk. De mégis! Kijelzők előtt, egyoldalúan ránk ömlő kommunikációban töltjük el szinte az egész munkanapunkat, a szabadidőnket pedig a telefon simogatásával. És utána meg csodálkozunk mi lett velünk és nosztalgiázunk, mennyivel különb volt régen.

Pedig a mi kezünkben van az irányítás, de tényleg. Mi döntjük el, mit engedünk be életünk azon kevés részébe, amiről még mi határozhatunk. Hogy szeretnénk-e minőségi időt a szeretteinkkel eltölteni, akarunk-e tényleg jókat beszélgetni, kíváncsiak vagyunk-e a másikra személyesen, képesek vagyunk-e programokat szervezni kütyük nélkül.

Tudatosság nélkül nem lesz változás. És az később nagyon fájni fog.