Makó Top

A hét embere: Pintér Károly

A Carlo Óraszalon tulajdonosa közel harminc éve van a pályán: bár eredetileg pedagógus szeretett volna lenni, egy sportsérülésnek köszönhetően végül az órák világa felé fordult. Nagy hatással volt rá nővére, akinek órásüzletében dolgozott inasként, azóta pedig számtalan óra fordult meg a kezei között, leginkább pedig az antik órák érdeklik. Ezen a héten Pintér Károly órásmestert köszöntjük a hét embereként, akivel a kezdetekről, a kihívásokról, az antik órákról és az órás szakma változásáról beszélgettünk.

– Hogyan jött az ön életébe az órás szakma? Miként, illetve mikor fogta meg az órák világa?

– Közel harminc éve vagyok a pályán, de igazából nem órás akartam lenni, hanem testnevelő tanár. Annak idején volt egy sportsérülésem, az törte ketté a pályafutásomat. A gimnáziumban a negyedik osztályt evégett kétszer kellett járnom, mert volt egy izomszakadás, és édesanyám akkor mondta, hogy “Kisfiam, nehogy elkallódjál, nem fogsz itt csavarogni az utcán, addig beülsz a nővéredhez, és akkor ő vigyáz rád!”. Ő órás volt, Csanádpalotán volt az üzlete. És akkor fordult a kocka, az órásból lett pedagógusból, és aki pedagógus akart lenni, abból lett órás. Így indult az egész, utána természetesen elvégeztem a gimnáziumot, de akkor is még bennem motoszkált az órák iránti szeretet. Beiratkoztam a szakmunkásképzőbe Budapesten, és ott az órás szakmát elvégeztem.

– Milyen volt a nővére üzletében töltött időszak?

– A nővérem gyermeket várt, és napközben rám bízta az üzletet, hogy vezessem. És mint egy tanuló, mikor elkezdi vezetni az üzletet, amit napközben elrontottam, azt éjszaka megcsináltam. Igyekeztem megcsinálni, természetesen azért rám nézett, meg próbálta egyengeti a karrieremet valamilyen szinten, de kemény volt. Én még úgy kezdtem, mint még egy igazi inas: az első fél évem takarítással telt. Olajos padlónk volt az üzletbe, szénnel fűtöttünk, és ez az inasnak volt a feladata. Nagyon rosszul esett, mivel a testvérem is volt, ezért nekem kellett ezeket elvégezni, de úgy érzem a ranglétrát végig jártam a szakmában. Valamilyen szinten az alázat a szakma iránt, illetve az oktatói iránti alázat hiányzik a tanulókból a mai napig is meglátásom szerint. Lehet, hogy az volt jó, lehet hogy ez,  szerintem az jó volt. Visszatekintve humorosnak tűnik, de akkor nem volt olyan jó érzés, de megcsináltam, mert azt mondta nővérem, hogy ő is így kezdte. Azt gondoltam, hogy jól van, akkor így csinálom.

És utána az antik órák érdekeltek leginkább.  Jók a modern órák is, azokkal keressük a pénzt, az antik órák valamilyen szinten a hobbim is. Mert utána én még a bizományiban dolgoztam Szegeden, mint műszaki becsüs, meg univerzális becsüs, és ott az antikvitás nagyon megfogott. Még jobban elhatalmasodott rajtam ez az egész. Nyolc évet Szegeden dolgoztam, aztán ezt követően ’90-ben azt mondtam, hogy szép volt, jó volt, elég volt, megpróbálok önállóan üzletet nyitni. Nem volt egyszerű. Pénz nélkül, de akarat az viszont volt, volt segítség, aki lelkiekben támogatott; a jelenlegi feleségem, és azt mondta, hogy meg kell csinálni, majd valahogy összehúzzuk magunkat és elkezdjük. Hát egy ilyen egy-másfél négyzetméteren kezdtem el az egész üzletet, Makón a Deák Ferenc utcán. Egy családi házban, az anyósommal együtt, ő drogériát nyitott, úgyhogy neki egy nagyobb területe volt, nekem egy kis sufnim volt, ott kezdtem. Más volt az üzletnek a forgási sebessége is: amit meghoztam hétfőn, hétvégére eladtam. Akkor még az internetes kereskedelem nem hatalmasodott el.

– Emlékszik esetleg az első sikerére; az első órára, amit elkészített?

– Igen, egy DOXA zsebóra volt az első sikerem, amit a nővérem adott, hogy ne unatkozzak. Azt mondta: “Szedd szét! Ebbe már úgy se teszel sok kárt”, hiszen eleve már azért volt ott, mert rossz volt. Sikerült is szétszednem, repült minden felé minden, hiába mondta a nővérem, hogy ezt ne így, ezt ne úgy  – de hát okos vagyok én, persze, ő pedig jókat nevetett. Aztán azt mondta: “Tudod mit? Akkor most keresd meg, amik elugrottak. A saját hülyeségedből fogsz majd tanulni”. Az olajos padlón másztam négykézláb mágnessel, megtaláltam mindent. És akkor elmondta, mi a baja, – tengelytörése volt meg rugótörés, több sebből vérzett – addig-addig dolgoztam rajta, hogy megcsináltam. Nem volt olyan szép, minőségi munka, de akkor már hallgattam a mesterre, mert csak ő tanulta. És jó volt úgy, ahogy mondta. Az volt az első, egy ilyen hatalmas nagy Doxa, 24-es, úgynevezett vasutas óra volt, és meglepően pontosan is működött utána. Ezt követően voltak vekkerórák, faliórák, voltak kihívások, illetve a mai napig vannak, amikhez segítséget kell nekem is kérni, olyanoktól, akik viszont nem is szakemberek.

– Hogy látja egyébként, mennyire változott az órás szakma az utóbbi évtizedekben, amióta a pályán van?

– Az órás szakma mondhatnám, akár az autószerelői szakma – most már nem autószerelők vannak meg nem órások, hanem alkatrészcserélő műhelyek vannak. Nem igen készítenek már alkatrészeket. Itt-ott, de inkább megveszik az újat, a régit kiveszik, az újat beteszik, ennyi. Az új órák, amik jelen pillanatban forgalomba vannak, bátran merem állítani, hogy 98 százalékuk nem javítható, nem gazdaságos a javításuk. Egyik szerkezet ki, másik be. Sokkal olcsóbb, mintha az órás elkezdené javítani, sőt, mondhatni még tökéletesebb is. Ez olyan, mint az autóknál: kiveszem a rossz motort, az újat berakom, sokkal tökéletesebb lesz, mintha azzal elkezdenek foglalkozni a szerelők, ez van az óraiparban is.  Az antik órák az egy más világ. Azoknak lelkük van, az még valamilyen szinten látható, áttekinthető, megjavítható, az alkatrészt bár ugyan itt-ott hagyatékból fel lehet hozzá lelni, el kell készíteni. Csak egy gyűjtő, vagy akinek eszmei értéket jelent az óra az tudja értékelni, illetve megfizetni. Ennek nem fix ára van. Ehhez valamilyen elhivatottság, szenvedély is kell, ahhoz hogy én egy ilyet megcsináljak. Ezt nem pénzbe mérik igazából; persze, pénzért dolgozunk, de ha ezt kiszámolnánk, hogy hány órát töltünk el egy bizonyos alkatrész elkészítésével, hogy az működjön, lehet, hogy sokkal-sokkal többe kerülne órabérre kiszámolva, mint maga az óra mértéke.

– Akár ehhez kapcsolódóan; melyik volt a legérdekesebb óra, vagy az, amelyik a legnagyobb kihívást jelentette önnek szakmailag?

– Nehéz lenne megmondani, mert minden – lehet, hogy nem is nagy értékű óra – egy kihívás. Most van jelen pillanatban is egy 1800-as évek elejéről származó automata, bécsi szerkezet, ami minden negyed órakor harangozik, és a számlapján a figurák elkezdenek mozogni. Az egy szatyorba került hozzám, bő két éve. A fa szerkezete romokban hevert, a szerkezet is, de ahogy ránéztem, meg volt minden, most már pedig teljes mértékben össze is állt, a fa része 95%-ban kész van. Ebben nagyon sok munka van, nem tudom hány munkaórám és éjszakám. Persze nem minden nap dolgoztam rajta, amikor az embernek olyan kedve van, mert ha rossz kedve van, akkor ne is lásson hozzá, üljön le, nézzen ki a fejéből, beszélgessen, de akkor ne dolgozzon,  mert több kárt fog tenni. Dolgozni fog tudni, de alkotni nem olyankor.

– Akkor ez egy egészen más műfaj.

– Egészen más. Nem egy elemcsere, nem egy tisztítás, itt alkotni kell. Sokszor van, hogy ki kell találnunk, hogy hogyan lehetett annak idején. Előszedem a régi árverési katalógusokat, az internetet elkezdem bogarászni. Ez a stílus, ennek a mesternek a műve hogyan nézhetett ki? Mert csak bizonyos részek vannak meg az egészből.

– Bár most már lehet kevesebben választják ezt a szakmát, mit tudna üzenni azoknak, akik mégis erre a pályára készülnek?

– Szakma iránti elhivatottság, alázat és kitartás – mert ez nem azonnal hozza meg a gyümölcsét. Ez nem olyan, mint rengeteg mostani foglalkozás. Végig kell járni a ranglétrát. Egy bizonyos időnek el kell, hogy teljen, hogyha akarja az illető, naggyá tudjon válni, és folyamatosan képeznie kell magát.