Blog Top

Fogas kérdés

Vagy fogós is, aminél biztos tátva van a szánk. Ideje leszámolni a félelmeinkkel.

A fogorvos sokak számára az a mumus, aki nem csak gyermekkorban, de felnőttként is képes izgalmakat kiváltani. Talán ezért is lehet, hogy azon fehér köpenyesek közé tartoznak, akiknél a látogatást jó néhányan addig halogatják, amíg nem elviselhetetlen a fájdalmuk.  Amiről ugye tudjuk, hogy a legkínzóbbak közé tartozik, nyaraláson, hétvégén és éjszaka előszeretettel jelentkezik. Egy doki bácsi szerint ez a fog bosszúja azért, mert a hétköznapokban elhanyagoltuk. Nem akarok bölcselkedni, mert sokáig nálam is lapítós volt a téma (meg halogatós). Egy ilyen időszakomban esett, hogy családi kiránduláson bolondultam meg majdnem a szenvedéstől. Amit próbáltam ugyan titkolni, de nem nagyon sikerült, mert ilyenkor eléggé ideges tud lenni az ember. Egyébként általános tanulság, hogy minél inkább hanyagoljuk, utána annál nehezebben szánjuk rá magunkat az elindulásra. Mert dolgozik bennünk a szégyenérzet, tudjuk, hogy nagyon ciki, de van az az a gyötrődés mutató, amikor tökmindegy, csak segítsenek.

Na, ezt nem kellene megvárni, hanem egészen kis kortól kezdve odafigyelni a fogaink állapotára. Mivel sokat vagyok gyerekek közt, ezért elhihetik, van még mit tenni ezen a téren. Ha meg elolvasunk egy-két statisztikát, akkor ebben még inkább megerősödünk. (pl. Európában a legrosszabb helyen kullogunk a témában, beleértve a megelőzést, a kontrollt és a napi szájápolást is.) Elismerem, pár évtizeddel ezelőtt nem is volt túllihegve a téma és erősen családfüggő volt, hogy ez kinél mennyire volt fontos. Emlékszem, iskolai kereteken belül mindig mentünk a kötelező vizsgálatokra, ahol mindig kaptunk is papírt, ha gond volt. Ezt viszont utána egyéni (szülői) döntés volt, kezelteti-e. És, hát a fúró hangja (még a váróban is), a szék látványa, a lámpa, a fecskendő mind-mind a szívünket dobogtatta (meg később a jóképű doktor bácsi) , meg mindenki ismeri a karfa görcsös markolásának élményét is. Persze, biztos van, aki bátran, sőt közömbösen áll/ül a váróban és viszonyul a területhez, de ki tudja miért, én inkább csak az idegesekkel szoktam találkozni.

Ha a szocializálódásunk során nem kapunk elég impulzust, akkor utána erős mínuszokkal indulhatunk (rossz és hiányzó fogak, lemaradás a szabályozásról, bonyolultabb beavatkozások, pótlások szükségessége, negatív élmények stb.). Ilyenkor erős lehet bennünk a régi szokások és a genetika kritikája, amit nyilván a tehetetlenségünk okoz, de ami arra sarkallhat, hogy a saját gyerekeinknél már erre fordítsunk komolyabb figyelmet. Arra viszont meg kell érni, hogy belássuk, mennyire fontos is a megjelenésünkben, abban, hogy jó benyomást tegyünk, komfortosan érezzük magunkat egy szép/ápolt/fehér/teljes fogsor. Nem beszélve arról, ez mennyire jól jön a szívből jövő nevetésnél meg a szép mosolynál. Ha egyszer megért bennünk a gondolat, akkor ne késlekedjünk rendbe tenni azt, ami ezen a téren szükséges. Persze, idő, pénz, bizalom és sokszor türelem kérdése is, hogy teszünk-e végül lépéseket. Én most elindultam és megígértem magamnak, végigviszem.

Egyébként rosszul esett, mikor megtudtam, hogy kedvencemnek, a tévémacinak is rossz volt a technikája. Meg a rágó és az egy alma sem megoldás. Maradt a megérés és a felismerés, hogy ezen kell rágódni. Megéri.