Blog

Ha eljön a búcsú ideje

Kegyes halál az állatnak, kegyetlen döntés a gazdinak.

Lábfájással indult minden. Csak annyit vettünk észre, hogy már nem olyan ugrásra kész, mikor csengetnek, és egyre kevesebbszer kéri, hogy labdázzunk. Pedig lelkes fogyasztó volt, évente többször cserélődtek a kis játékszerei. Akkor még csak a korának tudtuk be a lassulást, az egy-két nehézkesebb, lomhább napot az időjárásnak és annak, hogy a valaha virgonc kiskutya felett is eltelt az idő. Néha morgós, lassú, olykor zsémbes öregúrrá vált. Aki ugyan ellátta a szolgálatát becsülettel, de a napi rutinját már nem illett megzavarni. Nem vette jó néven a változásokat, sem a nyaggatást egy idő után. Elég önfejű lett néha, csak az volt jó, ahogyan ő akarta. Persze, ez a romló látásának és a folyamatosan gyengülő hallásának is eredménye volt. Mi pedig szerettük és úgy fogadtuk el, ahogyan az élet alakította az egészségét. Ismertük a játékosságát, a mindent feltúró, papucsot rágcsáló, tyúkudvarba látogató, kertben elbújó és szőnyeget széttépő énjét, ami sokszor okozott bosszúságot. De haragudni sosem lehetett rá, egyszerűen a tekintete és az engesztelésül nyújtott mancsa nem is hagyta a komolyabb fegyelmezést. Tudta a szabályokat, de azzal is tisztában volt, mi fér még stikliként bele a ház rendjébe, hogy azzal még ne okozzon nagy galibát. Ismerte a postást, hízelgett az utcabeli néniknek és kölcsönösen utálták egymást a szomszéd ebbel. Egyszerű világa volt, de amiben mindig éreztette, mi, a család vagyunk az elsők. Mi pedig hisszük, ő is tudta, közénk tartozik. Próbáltuk törődéssel, játékkal, simogatással, finomságokkal, télen meleg vacokkal, nyáron hűsítéssel meghálálni a figyelmét, védelmét, hűségét. Barátkozott az udvar cicáival, utóbb már azt is megengedte, hogy alvás közben ráfeküdjenek, de etetésnél is tudta, mi a dörgés és a kopasztásnál is kivárta a maga sorát. Évtizednél is több idő telt el így békességben, a ház körül is.

Tavaly ősszel viszont eljöttek azok a napok is, amikor már a vitaminok, a kúraszerűen adott erősebb gyógyszerek sem hatottak igazán. Láthatóan egyre fájdalmasabbak és hosszabbak voltak a felkelések, megnyúltak az alvással töltött órák és egyre kevésbé volt érdekes a labda, az idegen, a külvilág. Az addig lassan zajló, alig észrevehető folyamatok hirtelen gyorsultak fel, napról-napra fogyott az erő és a tudás. De az akarat megmaradt és a gyönyörű, élénk barna szempár is. Csak a simogatás esett jól és a folyadék, már a finom falatok sem voltak annyira fontosak. Minden nap vitt el valamit, amit nehéz volt látni, és ami a szívünkben növelte az aggodalmat. A bizakodást, az apró sikereket folyamatosan váltotta fel a kérdés, meddig és miért tartsuk fenn ezt az állapotot. Minden kicsi javulással, jobb nappal halogattuk a döntést. Végül egy vasárnap délelőtt határoztuk el, nincs értelme a szenvedésnek, a méltatlan helyzetnek, a fájdalmaknak. Megbeszéltük egymással és utána vele is. Csak nézett az okos szemével és hinni akarom, nem csak értette, de meg is bocsátott érte. Hogy érezte, szeretetből akarjuk megváltani, mert ha létezett volna bármi gyógymód, esély, azt is megadtuk volna neki.

Hálás vagyok, hogy segítettek neki átaludni a túlvilágra és azok lehettek körülötte, akik szerették.

Gyönyörű, téli nap volt, napsütés. A lábának nyomai még sokáig látszottak a hóban.

Nyugodj békében, Folti.

One Response

  1. Így van. A kutya az ember barátja.
    Aki a kutyáját elveszíti, az egy barátját veszíti el.
    A fájdalom leírhatatlan, főleg a magányosoknak.

Comments are closed.