Hírek Kiemelt hírek Külföld

Az élet utat tör – Interjú Böjte Csabával

25 éves Európa egyik legsikeresebb gyermekmentő programja, Böjte Csaba ferences szerzetes találmánya. Mára 6000 gyermek él, tanul a Dévai Szent Ferenc Alapítvány több mint 70 bentlakó- és napközis otthonában szerte a Kárpát-medencében. Minden Déváról, Dél-Erdélyből indult, ahol az utolsó utáni pillanatban kapott erőre a magyarság. Az Origo interjúja.

– Jó sok kilométert tettél meg az elmúlt 25 évben. Autóval, repülővel, időnként hajókkal, és persze az apostolok lován, gyalog is. Nincsen kilométerhiányod. Hogyan bírod?

– Jézus Krisztus azt mondta, menjetek el az egész világba, és hirdessétek az evangéliumot. Isten szolgája vagyok, és próbálom komolyan venni ezt a felkérést. Nemrégiben jártam Ausztráliában, bementem a Csendes-óceánba, nyakig. Akkor elmondtam, Uram, eddig tudtam eljönni, tartottam egy szép kis prédikációt, hirdetem az evangéliumodat. Jó dolog Jézus Krisztus nevében úton lenni. Jó dolog reményt, hitet, szeretetet vinni. Szoktam mondogatni: nekem jó életem van. Más esetleg szappant, mosóport, autót kell eladjon, nekem reményt, szeretetet, hitet kell vigyek az embereknek. És úgy látom, van is elég kuncsaft. Örömömet lelem ebben a munkában.

– Autószerelőként végeztél, aztán az életed egy szakaszában bányászként dolgoztál. Ha ma azt mondom egy fiatalnak, hogy így is lehet az ember hallgató a teológián, aztán pap és szerzetes; mosolyognak. Hogy történt mindez?

– Nekünk, erdélyi magyaroknak a kommunizmusban nagyon sok esélyünk nem volt. Be voltak határolva a lehetőségeink. Hogy mondjam, édesapám politikai bűnös volt. Verseket írt, ezért bezárták. Emiatt engem nem vettek fel a pionírok közé, se a KISZ-be… Persze most mondhatnám, hogy ellenállásban voltam, de akkoriban, mint gyerek, úgy éltem meg, hogy valahonnan kizártak. Egyetemre sem volt erőst más lehetőségem felvételt nyerni. Tudatosan mentem a teológiára. Úgy gondoltam, hogy azon a sok nehézségen, gondon, amit Erdélyben akkor a diktatúra alatt átéltünk, változtatni egyedül nem tudok. És akkor kerestem szövetségest, társat. Elmentem politikusokhoz, költőkhöz, írókhoz, művészekhez, előadókhoz. Mindegyikben éreztem azt a kicsiséget, amit magamban. Akkor arra jutottam, ha az Úr leállt beszélni Mózessel, Illéssel, meg sok más személlyel, én is mondom: Uram, nézd; kicsi vagyok, gyenge vagyok, de rám számíthatsz.

– Útra találtál…

– Olyan érdekes mindez. Az idén volt a 25. évforduló, és 560 gyermekkel mentem Budapestre, hogy megköszönjem népemnek, nemzetemnek azt a támogatást, amit az elmúlt évtizedekben a gyerekeknek adtak. Az Arénában volt egy nagy rendezvény, másnap elmentünk a Parlamentbe, a Szent Korona előtt is tisztelegtünk, sőt, előterjesztettünk két törvényjavaslatot, utána nagy büszkén kijöttünk. Egy kedves erdélyi származású házaspár, akiknek van néhány hajójuk, meghívtak minket. Igazából szerenádot akartunk adni a Dunáról Budapestnek, de utólag kiderült, elég gyenge a folyó akusztikája. Na, de míg vártuk a hajót, József Attila szobra mellett leültünk. Elmeséltem a gyermekeknek, hogy 1983-ban még bányászként, szakállasként itt ültem József Attila szobra mellett. Vettem egy lapot, és fogalmaztam egy levelet. Leírtam: Mester, itt vagyok, rám számíthatsz. Kicsi vagyok, gyenge vagyok, de ha gondolod, átrendezheted az életemet. Amit akarsz, kivehetsz a szívemből. Ha akarsz, új dolgokat hozhatsz; én átadom a kulcsot. A levelet szépen összehajtottam, papírhajót csináltam belőle, és ráraktam a Dunára. Miután elmondtam a történetet, megkérdeztem a gyerekeket:mit gondoltok, a jóisten megkapta azt a levelet? Mondták, hogy igen, megkapta. Az egyik kislány pedig hozzátette, hogy válaszolt is az Isten, én vagyok a válaszod arra a levelére.Én is úgy gondolom, hogy ez a mára több mint 6000 gyerek a házainkban nagyon szép válasz a jóisten részéről.

– Sokszor megszólalsz, de édesapádról keveset beszéltél. Pedig azt érzem, hogy életed fordulópontjait nagyon meghatározza a lelki-szellemi apai örökség. Fájdalmas emlék?

– Nehéz. Csíkszentdomokoson született. Lelkes fiatalember volt. Elvitték katonának, ahol édesanyám bátyjával voltak együtt. Összebarátkoztak, és egyszer elkísérte a családhoz. Ott ismerte meg édesanyámat. Megtetszett neki, udvarolt, végül összeházasodtak. 1955-56-ban felköltöztek Kolozsvárra, ahol egy irodalmi körbe jártak, amelyet Gál Gábor neve fémjelzett. Ő is elkezdett verseket írni. Ezekben elmondta azt, amit ’56 után talán mindenki gondolt. Csak ő ki is merte mondani, le merte írni. De abba az időbe a Securitate végezte a műkritikát. És aztán ezeket a verseket 7 évre taksálták. Ezekért a versekért ma már nem mondanának enyje-benyét sem, de akkor úgy gondolták, hogy ez a társadalom elleni izgatás, uszítás. Bezárták. Négy és fél évet le is ült. Komoly fizikai bajokkal jött ki. Nincs mit szépíteni: a gyomrát, hasnyálmirigyét szétverték, és ez végül a halálához vezetett. Akkor én még ötéves sem voltam.

– A megbocsátás ilyenkor, honnan, hogyan jön? Jöhet-e egyáltalán?

– Bennem is, mint minden emberben, ott volt a harag, a gyűlölet, a bosszúvágy. Nőttem, nagyobbacska lettem, és elgondolkodtam: most kire haragszom? A fogháznak az őreire, a parancsnokra? Az ügyészre, aki édesapámra ilyen súlyos büntetést kért, valami semmiségért? Végül rájöttem arra, hogy édesapám bebörtönzése nekik nem használt. A kommunizmusban is a butaság, ami engem zavar. A sötétséget nem lehet kilapátolni az ablakon, nem lehet összetörni. Fényt kell gyújtani. A butasággal nem lehet harcolni, hanem tanítani kell az embereket, és magamnak is tanulni kell. Akkor döntöttem úgy, hogy a teológiára megyek. Istent kértem szövetségesül.

– Akkor ez az apai munka, örökség, szárba szökkent.

– Azt gondolom, hogy egy apa a gyermekeire nem házakat, autókat kell hagyjon, hanem azt, hogy a gyereke lehessen büszke az apjára. Én nagyon büszke voltam reá. Azért is, mert amit gondolt, azt merte kimondani, megfogalmazni. Most, amikor megkaptam a periratokat, és a versek is előjöttek, kiderült, hogy a jegyzőkönyvezésnél mindegyikre utólag odaírta a nevét. Nem azt mondta, hogy nem én írtam, vagy valami hasonlót… Nagyon fontos lenne a mai apáknak is: úgy éljenek, hogy az utódaik büszkék tudjanak lenni rájuk.

– Ezzel az örökséggel, az ifjúkori útkeresés, a bányamunka, aztán a teológia elvégzése után, mint felszentelt pap és szerzetes ott állsz Déván, a régi ferences kolostor romos épületénél, és levered a lakatot. Mire gondoltál, mihez lehet itt kezdeni?

– Egy nagy fa, hogy tudott a kemény földben gyökereket ereszteni? Mindennap egy cseppet nőtt csak. Mi sem csináltunk egyből nagy dolgokat, sőt észre sem vettük, hogy elkezdtük. Azért mindennap egy lépést csak előrébb tettünk. De nem volt ez kitalálva. Ifjúsági lelkészként érkeztem. Újságot szerkesztettünk, munkálkodtunk. Ezt bízta rám az érsek atya (a gyulafehérvári érsek – a szerk.), az elöljáróim. Szép feladat volt, szerettem is. Táborokat szerveztünk, és akkor megjelentek azok a gyerekek, akik az épület előtt koldultak. Enni adtam nekik egyszer-kétszer. De ugye, úgy van: ha a kismadárnak az ember télen magot rak, utána már mindennap jön, és kopogtat az ablakon, jelzi, hogy elfelejtettél rá gondolni. A kolduló gyerekek is jöttek. Volt, hogy reggel, mikor nyitottam a templomot, már ott álltak. Emlékszem, kerítést öntöttünk betonból, és jöttek, segítettek. Kérdeztem, miért nem mentek iskolába? Mondták, hogy ők nem járnak. Aztán indult a vakáció, érkeztek ministrálni, szóval ott voltak. Szerveztünk egy tábort nekik is. Amikor lejárt az idő, mondtam: puszi, lehet hazamenni. Volt egy kislány, aki elkezdett sírni, és kérdezte; miért nem lehet egész éves tábort tartani? Nagyon ügyes kislány volt, mára egyetemet végzett, turisztikát. Most éppen Amerikában van, talpraesett nagylány lett.

– A kolduló gyerekek táborával kezdődött?

– Igen, mert elgondolkodtam, miért is ne lehetne egész éves tábort szervezni.’93-ban, nagy eufórikus világ volt, mindenki mindent akart. Hittük is, hogy bármire képesek vagyunk.Csináltunk egy egyéves tábort, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez milyen komplikált. A hatósággal szemben, civilként a pályán. A kommunizmusban csak az állam dirigált, csak az tudott bármit csinálni. Ez a szellem élt tovább. A tetejébe még katolikus pap, meg magyar is vagyok. Ez a három „halálos bűn” nagyon kiverte a biztosítékot. De akkor is, és ma is mindenkinek azt mondom: nekünk nem harcolni kell, hanem nyugodtan, higgadtan érvelni.Jézus Krisztus, amikor találkozik Saullal, nem legyőzte, hogy ne bántsa a damaszkuszi keresztényeket, hanem kérdezte: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?«Tudjuk, hogy végül Saulból Szent Pál lesz, a népek apostola. Nekem sem az a dolgom, hogy valakit legyőzzek, eltüntessek. Pont az a szép a munkánkban, hogy az eldobott kőből, szegletkövet alkossunk. Abból a gyermekből, aki nem kellett senkinek – talán betört, mindenféle rosszakat csinált –, a társadalom oszlopát, adófizető állampolgárt neveljünk. Ez egy nagyon-nagyon szép kihívás. Azt látom, ha egy pedagógus jól motivált és informált, akkor a gyerekek általában jó irányba fejlődnek.

– 25 éve építed a „házad”. Az egyik legkülönlegesebb, legeredményesebb európai gyermekmentő, nevelő hálózatot, ami maga a befogadás. Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben, de különösen 2015 óta keresztény és nem keresztény európaiaknak kicsit összeszorul a gyomra, ha a befogadás gondolatáról hall.

– Ez egy külön nagy beszélgetést is megérdemelne. Elmentem Irakba, Szíriába, Egyiptomba, Afrikába, hogy megnézzem, mi is ott a helyzet. Leültünk az ottani papokkal, világiakkal beszélgetni. Egyfelől azért az kiderült, hogy ez az „arab tavasz” nem nagyon magától jött, előre meg volt szervezve, rendezve. A peremen lévő emberek – uszítva, vagy sem –, de fellázadtak. Jól fel is lettek fegyverezve. A háborúba keveredő országok kemény magja azonban kiseperte őket, és úgy tűnik nekem, hogy döntően ezek jönnek. Szíria és Irak több évezredes kultúrával rendelkeznek. Damaszkusz a világ egyik legrégebben lakott városa. Nem az ottani társadalmak húzóerejét adó, vállalkozó, alkotó rétegek érkeznek, hanem azok, akiket ott sem tudtak integrálni. Évtizedek óta az integrálással foglalkozom. Látom, hogy egy gyermek, bárhonnan jön, nem könnyű beilleszteni. Nagyon fontos tudni, hogy hét, nyolc, maximum tíz gyermeket bízunk egy nevelőre. Ha az otthonainkba csak úgy becsapnám a gyermekeket, hogy csináljanak, amit akarnak, szétvernének mindent. Ezért a nevelő keményen dolgozik, hogy azt a hét-nyolc fiatalt formálja, alakítsa. Azért, hogy amikor megkezdődik az első osztály, és gyereknek ötven percig helyben kell ülni, tudja, amikor kérdezni akar valamit, jelentkezni, ha kikérezkedni akar, szólni kell. Apróságnak tűnnek, de ezek hatalmas dolgok. Ha ezekre nem tudom megtanítani, nehezen fog a társadalomba integrálódni. Logikus, hogy az együttélés többi szabályait is meg kell A-tól Z-ig tanítani. Ha nem így történik, a gyerek szétveri a gyermekvédelmi központot. Az a felnőtt is, akit csak úgy befogadnak, ugyanígy tesz.

– Azért látjuk, hogy felnőttekkel nem megy könnyen.

– Hadd mondjak valamit. Erdély védőszentje Árpád-házi Szent László király. Amikor a kunok rátörtek Magyarországra, ő a katonái élén szembement velük, legyőzte őket. Amikor a vitézei kezdték levágni a kun foglyok fejét, Szent László kérte őket, ne tegyétek. Azt mondta: hívunk papokat, megkereszteljük és letelepítjük valamennyit, békében építsük együtt az országot, háborúban védjük közösen.Szent Lászlónak sikerült az integrálás. Sikerült a kunokat, úzokat, besenyőket, talán minket székelyeket is megszelídíteni. Európában is kellene ez az erő, mert ne hogy azt higgyük, hogy maguktól változnak.Maguktól nem változnak.

– Mégis, minden lehetőségünk, szellemi, technikai vívmányaink, anyagi erőforrásunk dacára úgy fest, nem megy az integráció.

– A kezdet kezdetén azt mondtam, a kerítés kell. Azon legyen egy kapu, amin lehet zörgetni. Egy országnak joga van ahhoz, hogy tudja, mennyi az az ember, akivel tud mit kezdeni, tudja integrálni. Magyarország például egy igen befogadó állam, a nemzete is ilyen. Szászok, svábok, örmények, zsidók élnek velünk. Befogadtuk a görögöket, a lengyeleket, amikor bajban voltak. A Közel-Keletről ösztöndíjjal fogadunk be egyetemistákat, menekülő keresztényeket. De a lényeg, hogy az államnak joga van dönteni, hogy mit bír, mit és kit fogad el. A nemzeteknek is tisztelni kell annyira egymást, hogy ne erőltessenek senkire kvótákat.

– Az a félelem, hogy milliókat küldenek ránk. Ránk, az öregedő, sorvadó, a hagyományos, 2000 éves kultúránkban megroppantott őshonos népekre, és eltűnik a biztonságos, keresztény Európa.

– A történelem nagyon sok negatív példát hoz. 646 körül Egyiptomban kitört a Bizánci Birodalommal szembeni lázadás. Nem erőst győztek az egyiptomiak, és akkor behívtak 4000 muszlim harcost a Sínai-félszigetről. Név szerint fel vannak írva. Azok segítettek. Az egyiptomiak győztek, boldogok voltak. A harcosok letelepedtek, kaptak fehérnépet, asszonyt. Gyermekek születtek, ment az élet. Ötszáz évvel később már többen voltak muszlimok Egyiptomban, mint keresztények. Az 1200-as évek elejére elveszítették a nyelvüket, a kopt nyelv holt lett. Ugyanezt el lehet mondani Szíriáról, Irakról és az egész Közel-Keletről, ahol mind keresztény országok voltak. A széthúzást, a gyengeséget kihasználták ezek a „fiúk”. Az, hogy muszlimok, az az ő dolguk, de nem látom, hogy boldogabbak lennének. Nagyon sok az erőszak most is ott Keleten. És nem látom a pezsgést, azt, hogy gyárak épülnének, találmányok születnének. Az energia inkább arra megy el, hogy kritizálják egymást. Harcoljanak, gyilkoljanak. Azt gondolom, hogy az emberiségnek a kereszténységet meg kellene védeni. Nem azért mondom, mert keresztény pap vagyok, hanem mert mindez akkora szabadságot, pezsgést, egységet hozott Európának, ami az egész világot megmozgatta. Nekünk meg kell védenünk a keresztény kultúránkat.

– Sokféle gondolkodásúak, világnézetűek az olvasók. Böjte Csaba mit üzenne nekik 2018 karácsonyán? Mire figyeljenek, mi legyen az iránytűjük az életben?

– Ugye a gonosz lélek szeretné velünk elhitetni, hogy nincs tovább. Itt a világvége, a mennyei atya pedig egy pancser volt, aki a teremtést jól elbaltázta.Jézus Krisztusban ellenben azt látom, hogy ne féljetek, legyőztem a gonoszt, veletek vagyok, bármit kértek az Atyától, megteszi nektek.Igazából Jézus a remény istene, a gonosz lélek meg a kétségbeesésé: a siránkozás, a nyafogás istene. Én nem a gonosz lélek hangját szeretném fölerősíteni ebbe a világba, hanem a reményt, a bizalmat hirdetni. Mikor hozzánk bekerül egy új gyerek, az első az, hogy megnyugtassuk. Mert, amíg feszült, fél, szorong, akkor nem fog se szorzótáblát tanulni, se havat hányni, se virágot öntözni, mert tele van félelemmel. De ha megnyugszik, akkor mindjárt kihúzza azt a fiókot, mert kíváncsi, mi van benne. Előveszi a könyvet, elolvassa, hogy mi van benne. Mert kíváncsi. Elkezd tanulni, növekedni, kibontakozni. Én most az újságíróktól, politikusoktól, közéleti személyektől azt várnám el, hogy népünket nyugtassuk meg. Nincs olyan házi feladat, amit Isten úgy bízott volna ránk, hogy azt nem lehet megoldani. Kezelhetők, megoldhatók a problémák. Európa nem veszett el. Most lehet, hogy kaptunk néhány gólt, de a meccset egyáltalán nem fújták le. Minden embernek az a feladata, hogy küzdjön. Bátran emelje fel a zászlót, és oldja meg a problémáit. Hogy mondjam? Az úton autók járnak, és mindegyikünktől elvárják, hogy vizsgát tegyünk, mielőtt gépkocsiba ülünk. Be kell bizonyítanunk, hogy ismerjük a közlekedési szabályokat. A társadalom is egy ilyen nagy autósztráda. Meg kell tanítani az embereket közlekedni ebben a világban. Akik nem tartják be ezeket az együttélési szabályokat, azoktól el kell venni a hajtási engedélyt; határozottan, higgadtan. Ha nem tartjuk magunkat mindehhez, és egymás torkának esünk, akkor kő kövön nem marad. Nem hiszem, hogy az aranykor mögöttünk van. Biztos vagyok benne, hogy amikor őseink fölvették a kereszténységet, nem zsákutcába vittek minket, és azt sem hiszem, hogy ha elhagyjuk ezt az utat, hirtelen feltaláljuk a spanyolviaszt. Menjünk tovább a szeretet, az öröm, a párbeszéd útján – ezzel kívánok mindahányunknak Áldott, Békés Karácsonyt! És nyugodjon meg mindenki. Az Úristentől nincs olyan házi feladat, amit nem lehet megoldani. Ez legyen az új esztendőben az iránytűnk.