Blog

Másként is lehetne…

Nagyon elveszettek tudunk most lenni. De nem mindegy, hogyan talál ránk karácsony.

És most nem arról van szó, hogy sikerül-e az égősort nekünk is az ablakba tenni vagy milyen öltözetben állunk majd a fa mellé. Ezeket és az ugyanebbe a kategóriába tartozó hasonló kérdéseket már elengedtem abban az értelemben, hogy a „jó lenne, de nem fontos” polcra tettem. Sokkal inkább izgat az a lelkiállapot, amiben magamat és sokakat látok ebben a várakozási időszakban. Ennyi könnyel, fájdalomból kifakadt mondattal és fáradt fásultsággal rég találkoztam. Persze, azt érzem én is, hogy most van helye kicsit belülre menni, emlékezni, átgondolni, átérezni. Viszont sajnos úgy tapasztalom,nem emiatt vannak a külső jelek, hanem a túlhajszoltságtól, az ideges kapkodástól, a határidők tartásától. Az azon való parázástól, vajon sikerül-e minden olyan dolgot elintéznünk, hogy legyen egy pár napunk azokkal, akiket szeretünk, és azzal foglalkozhassunk, amire máskor talán nem jut időnk. No, nem nagy valamire kell gondolni, nálam például a kicsit később kelés, a hetek alatt felvett és meg nem nézett filmek előtti bambulás, a nyugis újságolvasás már ebbe a körbe tartoznak. Néhányan ilyesmire vágyakozunk, persze, tudom, sokan vannak, akiknek ennél még szerényebb kívánságaik vannak és még apróbb dolgoknak is nagyon örülnének.

A negatívabb lelkiállapot (már akinél van) pedig, úgy vélem, annak nekifeszüléséből is adódhat, hogy tisztában vagyunk azzal, lehetne ezt másként, kellene másképp megélni. Bennem kedves, nosztalgiás emlék a Luca-napi pogácsasütés, amibe pénzt rejtettünk, vagy az abbahagyhatatlansága miatt„veszélyes” –nek titulált, sajtos tallér készítése, ami régen családi program volt. Vagy a kis kalendárium naponkénti ablaknyitogatása, ami mögött végül egy betlehem rajzolódott ki. Tudtuk az évek alatt, hogy mi lesz, de mégis izgalommal vártuk. Közösen készítettünk almába dekorációt, közben beszélgettünk és az egészre ünnepi légkör telepedett már akkor is, amikor még csak vártuk,hogy karácsony legyen.  Naponta néztem az elültetett búzát, mennyit fejlődött és még egyszer a virágzó Borbála-ág is odakerülhetett az asztalra. Pici csodák voltak ezek, amikről most sokszor úgy érzem, távoliak és elérhetetlenek logisztikában, időben.

És ez baj. Nem csak a hangulat miatt, hanem azért, mert közösségi alkalmak voltak, a családról és együtt töltött percekről szóltak. Ami bár igazán hiányzik, mégis sokszor rosszkedvűen, idegesen és nyúzottan állunk beléjük, ha mód nyílik rájuk. Pedig a lelkünk vágyakozik rá, sóvárgunk utánuk és fáj, hogy a régi hagyományokat, a szép szokásokat a mókuskerékbe és a szürke hétköznapokba hagyjuk bedarálódni. Amely űröket gyakran munkahelyi viták,otthoni civódások és magányos pillanatok töltenek ki, még sokszor úgy is, hogy elhatározzuk, erősen akarjuk, és tényleg vágyjuk, hogy másként legyen. Aztán,meg csak azt vesszük észre, az ünnep eltelt és üresek vagyunk.

És nem azért, mert nem tudott volna gazdagítani.

Hanem, mert mi szúrtuk el, megint. Mert engedtük. Ezért kellene most nagyon behúznunk a kéziféket.

És körbenézni, és megölelni és megmondani és megélni és nem veszni hagyni.