Blog Szekeres Anna

Nem vagy egyedül…

Számos apró jel bizonyíthatja, amikről lehet, tudomást sem veszünk.

Engem egy igen kellemetlen nyakfájás és ebből adódó kínlódás döbbentett rá erre a nyilvánvaló igazságra. Persze, nem vagyok árva gyerek, élnek a szüleim, van testvérem, rokonok, munkatársak vesznek körül és néhány jó barát is. De azért talán nem mondok újat, ha minden ideálisnak tekinthető körülmény ellenére néha úgy érzem, magam vagyok.

Mert nem akarok senkit terhelni a gondjaimmal, úgy vagyok vele, hogy másnak is van épp elég baja, miattam ne aggódjanak, vannak ennél fontosabb dolgok is stb. Szerintem sokan éreznek így, és inkább nem kérnek segítséget. Meg persze az is közrejátszhat, hogy alapvetően szeretek mindent önállóan végezni. A családunkban nem nagyon divat sem a panaszkodás, sem a tehetetlenség. Ez egyrészt már korán némi talpraesettségre nevelt, de kicsit arra is, hogy a gyengeséget se nagyon mutassuk. Vagy lehet, csak oldjuk is meg. Ám akadhatnak olyan helyzetek, amikor megállhat a tudományunk és a fogyó türelmünk, kedvünk új utak felé vihet.

Amikor arra ébredtem, hogy valószínűleg fel sem tudok kelni a fájdalomtól és a gondosan betervezett napomnak lőttek, értetlenkedtem, aztán dühös lettem, majd kétségbeestem, végül a kimerültség határán elkezdtem gondolkodni (tipikus női sor szerintem). Aztán szép lassan összeállt a terv, amiben előkerültek a gyógyszerek, enyhítési lehetőségek (természetesen hétvége volt, így mindenütt csak ügyelet) és támogató személyek. És pont akkor hívott fel más ügyben az, aki végül jó tanácsokkal szolgált és azzal is „véletlenül” találkoztam, aki konkrét tudott segítséget nyújtani. Szóval, egy csomó olyan történés adódott, amire reggel még nem is gondolhattam.

Aztán kiderült az egyik kollégámtól, hogy jártas a területen, így egyetlen, nem tervezett és látszólag érthetetlen történés indított be egy egész sorozatot, amiben egy csomó pozitív tapasztalásom volt, de amiből leginkább azt szűrhettem le, hogy 1. mások is voltak/vannak hasonló cipőben, 2. szívesen osztják meg a tapasztalataikat, 3. örülnek, hogy segíthettek. Tanulság: merjek kérni, elfogadni és továbbadni. Persze, lehet, nem minden működik karikacsapásra, de mostantól arra is gondolok, egy próbát tehetek. Annyi jó ügy, apró kezdeményezés, felvállalható ötlet, támogatható javaslat van, ahol a magunk kicsi segítsége, önzetlen adománya, akár névtelen hozzájárulása is sokat számíthat. Amiből mások is azt tapasztalhatják, amit én is, hogy van egy helyzet, amiben tenni kell, nem okoskodással, hanem jó szóval, elméletek helyett konkrét cselekvéssel. És néha ezek a vélt „semmiségek” döntik le a köztünk és még inkább a magunk köré épített falakat. Meg a képzeteinket és becsontosodott szokásainkat, hogy mindennel egyedül kell megküzdenünk.

Biztos számos dolog nyomja a vállunkat és naponként kell döntéseket hoznunk, felelősséget vállalnunk és kisebb-nagyobb lelki vagy testi terheket cipelnünk. És tényleg van, hogy nincs rögtön segítség . A lényeg, hogy a reményt kell őrizni magunkban, néha minden körülmény ellenére.

Meg a nyitottságot, hogy amiben lehet, hagyjunk néha lehetőséget magunknak és másoknak is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.