Hírek Sport színes

Ma ünnepeljük a magyar labdarúgás napját

1953. november 25-én győzte le az aranycsapat a londoni Empire Stadiumban – közkeletű nevén a Wembley-ben – az angol válogatottat, s ezzel az első olyan hazai vereséget mérte a sportág feltalálóira, amelyet nem a Brit-szigetekről érkezett ellenféltől szenvedtek el. Alighanem a futballtörténelem legalaposabban dokumentált összecsapása az évszázad mérkőzése, de talán sikerül kevéssé ismert részleteket tárnunk az olvasó elé – írja a Magyar Idők.

Az előzményeket kutatva 1952. július 28-ig kell az időben visszamennünk, a térben pedig a helsinki Olimpiai Stadionig; azon a verőfényes nyári délutánon a magyar válogatott története talán legtökéletesebb játékával 6-0-ra kiütötte Svédországot az olimpiai futballtorna elődöntőjében.

Az aranycsapat (Budai II. László kivételével, akit a későbbi középcsatár, Hidegkuti Nándor helyettesített a jobb szélen, középen pedig Palotás volt a hátravont center) már szinte hiánytalanul, teljes fegyverzetében ott villogott a 35 ezer néző előtt: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Hidegkuti, Kocsis, Palotás, Puskás, Czibor összeállításban küldte pályára a válogatottat Sebes Gusztáv, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa mellett működő Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnökhelyettese.

UTAZHATUNK LONDONBA!

Minderről persze mit sem tudott Stanley Rous, a Football Association (FA), az angol szövetség elnöke, aki a feledhetetlen futballparádé befejeztével odalépett Barcs Sándorhoz, a magyar szövetség angolul kiválóan beszélő elnökéhez (mindmáig rejtély, hogy Barcs kisgazda politikusként hogyan maradhatott meg ebben a funkcióban), és szavát vette, hogy még abban az évben elmegy Londonba a magyar válogatott, és megmérkőzik a házigazdákkal.

Persze maga Barcs tudta a legjobban, hogy a megígért találkozóból valószínűleg semmi sem lesz, még akkor sem, ha az országot irányító „trojka” futballőrült tagja, Farkas Mihály honvédelmi miniszter teljes mellszélességgel a meccs mellett volt. Csakhogy Rákosi Mátyás, a ravasz, óvatos duhaj aggodalmaskodott: mi lesz, ha szégyenszemre kikapunk? Sebes azonban – kissé könnyelműen – garantálta a győzelmet, ámde a becsületszó még mindig nem lett volna elegendő az engedély kicsikarásához, ha nem következik be két olyan esemény, amely alapjaiban változtatta meg a béketábor és hazánk történelmének menetét.

Először is 1953. március 5-én meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin. Amióta a NATO 1949-ben megalakult, szocialista ország egyszerűen nem játszhatott barátságos mérkőzést NATO-állam válogatottjával! A Sztálint felváltó Hruscsov azonban pragmatikusabban állt a kérdéshez.

A másik fejlemény: 1953. július 4-én az elviselhetetlenül népszerűtlen Rákosit Nagy Imrére cserélte a Minisztertanács elnöki posztján az SZKP politbürója. És augusztusban Farkas Mihály boldogan közölhette a jó hírt Sebessel: minden akadály elhárult, utazhatnak Londonba!

Mindeközben a szigetország mérhetetlen önhittséggel és arroganciával készült az 1953. november 25-re kitűzött összecsapásra. A bizonyos helsinki 6-0, a svédek felett aratott csodás magyar győzelem után Frank Coles, a The Daily Telegraph tudósítója azt találta írni lapjában, hogy a magyarok, ha a tél közepén elmerészkednének Angliába, a számukra szokatlan körülmények közepette bármelyik angol első ligás csapattól csúfos vereséget szenvednének.

Vendéglátóink önbizalmát tovább tupírozta az angol klubfutball talán legemlékezetesebb mérkőzése, az 1953-as FA-kupa-döntő (május 2-án a Wembley-ben), amelyet 1-3-ról fordított meg 4-3-ra a Blackpool a Bolton Wanderers ellen, s amely Stan Mortensen mesterhármasa ellenére a már 38 éves Stanley Matthews (akkor még nem Sir) nagy játékaként vonult be a történelembe.

Persze intő jelek is akadtak. Ugyancsak májusban, két héttel az FA-kupa-döntő után a római Olimpiai Stadion avatóján a duplázó Puskás vezérletével, egy az egyben az aranycsapat összeállításával a magyarok 3-0-ra lelépték Olaszországot. A mérkőzést a helyszínről tudósította Brian Glanville, a The Guardian legendás szakírója, aki nem győzött áradozni elsősorban az első gólt szerző és hátravont középcsatárként parádézó Hidegkuti játékát látva. Megjósolta a fél évvel később a Wembley-ben éppen az Öreg (ez volt Hidegkuti beceneve) irányításával és mesterhármasával bekövetkező „mészárlást”…

Mint ahogy az FA megalakulása 90. évfordulója alkalmából a Wembley-ben október 21-én rendezett Anglia–Világválogatott-gálameccs is elgondolkodtathatta volna Walter Winterbottomot, az házigazdák 1947 és 1963 között 16 évig (!) regnáló menedzserét. Csak Alf Ramseynek a 89. percben értékesített tizenegyesével – amely minden volt, csak nem tizenegyes… – sikerült 4-4-re menteni a meccset. Kubala (Barcelona), Nordahl (Milan), Vukas (Hajduk Split) bohócot csinált a nehézkes angol védőkből.

HÁROM ANGOL LABDA

A mieink az alapos Sebes direktíváit követve óvatos visszafogottsággal készültek a nagy meccsre. Sebes – aki 1906-ban Scharenpeck Gusztáv néven látta meg a napvilágot, s a tízes évek Ferencvárosában József Attila osztálytársa volt elemiben – megtekintette a Wembley-ben az Anglia–Világválogatott-mérkőzést.

„Megvizsgáltam a Wembley pályáját, az angol szövetségtől kértem három, náluk használatos labdát, s azokkal tértem haza. Itthon elmagyaráztam a fiúknak, hogy az angolok meglehetősen mereven játsszák a WM-rendszert, de rendkívül küzdőképesek, technikailag képzettek, s különösen rúgótechnikájuk kitűnő. Rendszeres edzéseket tartottunk az angol labdákkal, amelyek merevebbek, érzéketlenebbek voltak a nálunk használatosaknál” – nyilatkozta a korabeli Népsportban.

A november 25-re kitűzött meccs főpróbájaként válogatottunk tíz nappal korábban a Népstadionban az Olaszországban játszó légiósait – tehát legjobbjait – nélkülöző Svédországot fogadta. A svédeket az angol George Raynor dirigálta, és a furfangos szakember ráállította Hidegkutira Svenssont, ezzel kihúzta a magyar támadások méregfogát. Még örülnünk kellett a 2-2-nek, mert a 87. percben a 19 éves Kurt Hamrin, a későbbi Fiorentina- és Milan-sztár a lécet trafálta telibe…

Raynor a meccs után Bécsen keresztül vonatozott vissza Stockholmba, s az osztrák fővárosban találkozott Winterbottommal, akinek átadta tapasztalatait, legelsősorban azt, hogy követő emberfogással kell kikapcsolni a játékból a magyarok kulcsembereit, mindenekelőtt a hátravont centert, Hidegkutit. November 25-én a Wembley-ben azonban semmi sem valósult meg ebből…

Sebesnek jó néhány ébren töltött éjszakát okozott a svédek elleni sovány 2-2, amiben persze az is közrejátszott, hogy a rugalmatlan, alig pattanó angol labdával játszottunk.

Visszaemlékezésében így idézte fel a szövetségi kapitány a november 15. és 25. között eltelt időszakot: „Éreztem, hogy csinálni kell valamit, ezért egy álmatlan éjszakán hirtelen döntöttem. Eredetileg úgy volt, hogy repülőgépen utazunk Londonba. Ezt elvetettem, telefonon lekötöttem egy edzőmérkőzést november 21-re a Renault autógyár csapatával Billancourt-ban, s november 19-én vonaton indultunk útnak. Azt reméltem, hogy a hosszú, de kényelmes vonatozás, a szép tájak, amelyek mellett elhaladunk, elvonják a fiúk figyelmét a mérkőzésről. Így is történt. Jól sikerült a párizsi kirándulás is, és amikor november 22-én Londonba érkeztünk, már tudtam, hogy egyenesben vagyunk.”

A csapat a patinás The Cumberland Hotelben szállt meg, a Hyde Park sarkán, a fiúk úgy érezhették magukat a nyüzsgő birodalmi fővárosban, mint az édességboltba beszabadult gyerek. Sebes már nem tartott részletes taktikai értekezletet, odahaza mindent megbeszéltek, a meccs napján csak annyit talált ki a nagy stratéga, hogy az első tizenöt percben – az angolok várakozásaival ellentétben – Hidegkuti mégiscsak előretolt centert játsszon, s csak utána húzódjon hátra.

A húzás fényesen bevált, az Öreg már fél perc elteltével – pompás testcsel után – Merrick kapus hálójába bombázott. Ettől kezdve nem volt megállás. Puskás visszahúzós csellel előkészített gólja a futballtörténelem alighanem legnagyobb alakításaként vonult be a krónikákba. Szepesi halhatatlan bonmot-ja („All right, Mr. Wright!”) mellé kívánkozik a The Times tudósítójának, Geoffrey Greennek a zseniális hasonlata: „Billy Wright, az angol csapatkapitány úgy száguldott el a visszahúzott labda hűlt helyénél, mint az a tűzoltóautó, amelyet rossz címre küldött ki a diszpécser.”

ELEMENTÁRIS KÖVETKEZMÉNYEK

A 6-3 góljait, történéseit már ezerszer megénekelték. Azt is tudjuk, hogy a holland Leo Horn, a mérkőzés játékvezetője a 11. percben indokolatlanul érvénytelenítette Hidegkuti szabályos gólját, így valójában mesternégyes volt az a mesterhármas. Azt se feledjük, hogy Hidegkuti már az 53. percben berúgta hatodik gólunkat, az utolsó 37 percben a csapat már nem erőltette a gólszerzést, mintegy megkegyelmezett a sportág feltalálóinak.

Azon a bizonyos ködös szerda délutánon történteknek elementáris következményei lettek Angliában. A harmadik ligás Watford a meccs másnapján bevezette a délutáni (!) edzéseket a délelőttiek után, azaz ami addig elképzelhetetlen volt, naponta kétszer tréningeztek. S hamarosan megjelent a Learn to Play the Hungarian Way, szabad fordításban: Futball magyar módra című szakkönyv, amely hónapokra kibérelte a bestsellerlisták első helyét.

Az angol futball, ha lassan is, de a katasztrofális vereség, majd néhány hónapra rá a Népstadionban elszenvedett 7-1-es gyalázat hatására elkezdett fejlődni, ami az 1966-os világbajnoki diadalban öltött testet. A magyar futballnak pedig az 1954-es vb-döntőben a nyugatnémetektől elszenvedett 3-2-es kudarccal megkezdődött a – bár gyönyörű részsikerekkel meg-megszakított – hanyatlás máig tartó bő fél évszázada.

 

Forrás: Magyar Idők |Borítókép: Ezer négyzetméteres tűzfalfestmény emlékeztetett a legendás mérkőzésre 2015-ben a főváros VII. kerületében
Fotó: MTVA/Bizományosi–Róka László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.