Blog Szekeres Anna

Én kérek elnézést!

Udvariasságról és alapvető normákról jelen időben.

Furcsa tapasztalások terepére léptem egy ideje. Például, mikor a munkatárs köszönés nélkül vág rá a kilincsre ügyintézéskor, a felettes meg emelt hangon fejti ki véleményét a közösségről.  A felsős nebuló ablaküvegként halad el a tanárai mellett a folyosón, a fiatal srác épp az ajtót csapja be az idős néni előtt reggel a boltban. A középkorú férfi az újságjába mélyedve, az ülésen elterpeszkedve próbál nem tudomást venni az előtte álló kismamáról. A sorról tudomást sem véve, a rutinos nyugdíjas beslisszol vérnyomást méretni a várakozók előtt és még sorolhatnám. Biztos mindenkinek van millió példája és tapasztalása, amin vagy elképed, netán felháborodik, meghökkent. Ami nem függ korosztálytól és nemtől.

Nem szeretnék hangulatot kelteni, de a vészcsengő azért itt is-ott is megszólal. Hiszem, ez nem azért történik, mert kezdek vén szatyor lenni és nem tudok lépést tartani a modern (?) folyamatokkal.  Azt én sem szívesen hallgattam sosem, hogy bezzeg az én időmben… Maradjunk annyiban, régen is akadtak olyan dolgok, ami nem volt helyes vagy büszkeségre méltó. Csak talán ennyire nem volt minden nyilvánvaló és napvilág elé tárva.

És nem akarnám ezt tendenciaként sem kezelni, ami történik, mert akkor elég riasztó képet festenék arról, mi várható a nem túl távoli jövőben. Inkább csak elszigetelt esetekként gondolok ezekre a helyzetekre, mert így még hihető, hogy lesz pozitív változás. Mondjuk, a nevelés által. Háttérben tartott pedagógus énem azért hisz ebben. Még akkor is, ha mostanság inkább az adminisztráció, az elgépiesedés és sokszor az elidegenítő kapkodás jellemzi a tanári hétköznapokat.

Vagy a jó példák hatására. Mert úgy igazságos, ha erről is szót ejtünk. Igenis vannak szívet melengető példák a segítségadásra, az önzetlenségre és a másikra való odafigyelésre is. Most, hogy jönnek a vacogós, zimankós idők, többet gondolunk azokra, akik fáznak, egyedül vannak és kiszolgáltatottak. Legyenek akár két- akár négylábúak. Ha a naptárba nézünk, akkor sorban következnek az ünnepek, amelyek elvileg a szeretetről, az önzetlen ajándékozásról és az egymásnak adott időről szólnak.

Esetleg a közösség erejétől. Ebben nagyon lehet bízni akkor, ha egyedül tehetetlennek vagy eszköztelennek érzi magát az ember. Összefogással és közös, jó szándékkal sok minden megváltoztatható vagy legalábbis előremozdítható. Persze, ha nincs egység, vagy a fejekben nincs rend, akkor ez elég kilátástalannak tűnhet. Tapasztaltam ugyanis, hiába teszünk szóvá ellentmondásokat, világítunk rá furcsaságokra, vagy vágunk arcokat, netán odamondogatunk, azt sem értik, mit akarunk, és még mi érezzük azt a végén, hogy nem kellett volna. Mert ez az én igazságom, neveltségi szintem és lelkiismeretem. Sokan másképp látják, tanulták, gondolják, gyakorolják.

De szerintem fontos, hogy azt, ami tőlünk telik és elvárható, azt mindig megtegyük. Nem baj, ha ezt mások nem látják, vagy nem úgy értékelik. És nem mindegy, mire áll rá a szemünk, mit veszünk észre.

Jónak lenni tényleg jó (lenne).

És ebben nincs pardon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.