Blog Hírek Szekeres Anna

Elmondhatom?

Alapvetően fontosnak tartom az őszinteséget, de van, hogy nem lehet annak lenni.?

Akad, akivel nem is lehet és van, hogy nem is kell. Ezt, amikor felismertem, nagyon rosszul éreztem magam. Mert szerintem mindannyian vágyunk tiszta helyzetekre és kapcsolatokra. Viszont többször belefutottam abba, hogy megmondtam szépen, kevésbé szimpatikusan azt, amit igazán gondolok, és nagyon rosszul jöttem ki belőle. Volt már olyan, hogy még nekem kellett utána magyarázkodni, sőt úgy éreztem, elnézést kell kérnem azért, mert valóban úgy éltem meg valamit, ahogy. Vannak (én is), akik nem bírják el annak súlyát, amit eléjük tárunk. (Ebből most zárjuk ki a betegség-kegyes hazugság témakörét.) Mert bár vágynak rá, de nincsenek felkészülve. Úgy tapasztaltam, azért, mert teljesen másként vélekednek a közös ügyről és leginkább saját magukról. Nyilván ez alapvetően róluk szól, de előfordult, hogy éreztem, önző és kegyetlen lenne kimondani azt a valamit.

Amit mi gondolunk, persze, sosem a tuti. Lehet, nem a nagybetűs igazság, csak az, ahogyan mi látjuk a dolgokat. A mi véleményünk, a magunk igaza, amit mi fontosak tartunk, és ahogyan magunk megélünk valamit, a saját érzéseink és tapasztalásaink. Akad, aki ezt nem tudja vagy akarja elfogadni. És leginkább azért, mert a felépített világát és benne saját magát akarja védeni. Bár vágyik rá, de igazából nem kell neki a valóság, illetve az nem, amit eléje tárunk. Mert nem ezt várja, nem ezt akarja hallani, mert ez alapjaiban rázza meg az ő életét is vagy akár romba dönti a jövőt vagy más fontos dolgot. Szomorú arra rájönni, hogy az „őszinteség” is sokszor egy játszma, amiben nem a valóság a fontos, nem a tények, hanem, hogy mi szolgálja a magunk vagy a másik érdekeit. Sajnálatból, szeretetből, félelemből, értetlenségből, érdekből vagy ki tudja miért, néha jobbnak tartjuk, ha hallgatunk, vagy nem éppen azt mondjuk, amit igazán kellene. Így aztán a lényeg minden további kommunikáció alján marad, mint a török kávéban és a zaccal se itt, se ott nem tudunk igazán mit kezdeni. Az ilyen kapcsolataim utána rendre el is sorvadtak. Volt, ami nem szűnt meg, de minőségét tekintve kevésbé maradt értékelhető, csak felületes.  De előfordult, hogy, teljesen idegenné vált a másik a fal miatt, amit az igazi őszinteség hiánya épített. És az önzés, amibe nem férnek bele egymás elképzelései, jövője és határai.

Sokat tépelődtem egy időben amiatt, hogy ki kell-e mondani minden esetben a valóságot. Ami bár igaz, de más talán nem tudna mit kezdeni vele. Amiről azt mondja a környezetem, hogy szeretné tudni, de valójában az nem hozna nekik mást, csak aggódást, értetlenséget és önmarcangolást, hogy hol és mit rontottak el velem kapcsolatban. Mert az igazság nem mindig illik bele a rólunk felépített képbe és abba, amit reméltek és megálmodtak nekünk. Más, mint ők. Más, mint másé. Nem biztos, hogy rosszabb, de nem szokványos. És ettől félelmetes, idegen. És mi is azok lennénk velük. A másik megkímélése okán, sokan úgy éljük az életünk és halunk majd meg, hogy az igazi érzéseink és belső történéseink rejtve maradnak mások előtt.

És talán, jól van ez így. Mert magunknak viszont úgysem hazudhatunk. Mindig tisztán, lecsupaszítva állunk önmagunk előtt, és ha senki más nem, mi mindig tudjuk és viseljük, ez mit jelent.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.