Blog Szekeres Anna

Szabadság? Szeretném…

Ha régóta vagyunk egy helyen, akkor függünk is tőle? Ha a megszokás rabság, akkor hol a szabadság?

Egy, a mindennapjaimat komolyan befolyásoló változás döbbentett rá arra, hogy szorosabban kötődök a munkahelyemhez, mint ahogyan azt korábban gondoltam. Azt, hogy szeretek ott dolgozni, jó a közösség és inspirálnak a feladatai, már írtam. Most, hogy új szervezési koncepció alakult ki, egyre inkább hiányzik az otthonos érzés, amely korábban szinte természetes volt. Bántanak az újítások, magamra veszek feladat-átcsoportosításokat, nehezen birkózok meg új helyzetekkel. Egyrészt próbálok nyitottan állni a változások iránt, de valahol belül torokszorító is az érzés, amikor azt tapasztalom, hogy az együtt kikínlódott, ezerszer megküzdött felépítménnyel történik valami. És a legrosszabb talán a bizonytalanság, hogy nem tudom, mi. Nem akarom, hogy bárki félreértsen, nem a magam körülményeinek alakulásáról van szó elsősorban, bár hazudnék, ha ez nem lenne a nagy egészben. Sokkal inkább a ragaszkodásról szól az egész, amit én, esetleg MI jónak, élhetőnek és sikeresnek tartottunk eddig. Pedig, mondhatnám, ez csak egy munkahely. De ha belegondolunk, a terep, ahol napi 8-9, hetente minimum 40 órát eltöltünk, akkor egyáltalán nem mindegy, hogyan tesszük azt. Tudom, vannak olyan vezetői elképzelések, hogy a munka az első, a jó érzést kiváltó tényezők csak pluszok, de talán ez utóbbiak motiválnák leginkább a dolgozót, hogy még inspiráltabban hajtson.

 Szóval, csak egy…  Pont ezzel van a gond, hogy a külső  változások döbbentik rá az embert, mennyire nem csak egy állás, nem csak egy társ, nem csak egy cél valami. Hanem ezek olyan részei az életünknek, amiben sokszor a látszat és az átlagosnak tűnő szituáció ellenére, benne van szívünk-lelkünk. Ami másnak talán csak egy átlagos élettér, nekünk attól még lehet különleges és fontos. Mert benne lehet a kínlódásunk, az álmaink, olyasmik, amiket mi éltünk át, mi tettünk hozzá, ami tőlünk, a mi ötleteinktől (is) lett működőképes, hatékony és jó. Amit éppen ezért nehezen akarunk elengedni.

Persze, az idő vasfoga sok mindent kikezd és a változások is természetesek. De mégis fájdalmas látni, hogy felépített vállalkozásokat sokszor még vér szerinti utódok sem éreznek úgy magukénak, mint az alapítók vagy jól menő cégekbe trollkodnak bele úgy külső hatások, hogy nem számítanak hagyományok, jó stratégiák meg érzelmek, mégis az alapoktól akarnak mindent újra felépíteni.

Sokat ostorozom magam, hogy a belső ellenállás önzés, megszokás, beragadás, rugalmatlanság nálam, vagy jogos védelme annak, amit magaménak is gondolok? Esetleg egy kis hidegzuhany azért kell, hogy változtassak? Ha a helyzeten nem tudok, akkor a viszonyulásomon kellene? Netán, ha már elcsíptem ezt a felismerést, át is alakíthatom annak a rabságát?

Ami most van, közel sem ideális.

De lehet, az ilyen történések által értünk meg valamit magunkról és a világról.

És ebben van valami nagyon felszabadító.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.