Blog Szekeres Anna

Örök keresők

Szívügyekben könnyű elveszni…

A szerelemmel kapcsolatban általában pozitív gondolatok fogalmazódnak meg bennünk. Öröm, egyfajta szárnyalás, inspiráció, szívdobogás, a várakozás öröme… Ez az a lelkesült állapot, aminek vágyunk az izgalmára, benne a másik látására, arra, hogy mellettünk legyen, hogy együtt és ne egyedül teljenek a napjaink. Hogy megoszthassuk a másikkal a jót és a kevésbé kellemes történéseket, az apró és jelentéktelen dolgoktól kezdve az lét nagy döntéseit is. Szükségünk van arra, hogy érezzük, ketten erősek vagyunk, és többre képesek, mint külön.

Ha sikerül egy olyan emberre lelnünk, akiről azt érezzük, hogy a másik felünk, akkor az életre szóló szövetség lehet, amit nem zilál szét az idő vagy külső körülmények, legfeljebb megcibálja és próbára teszi azért, hogy még szorosabbra fűzze a feleket. Úgy képzelem, ha a kezdeti lángoló lelkesedés meg is kopik az évek során, a ragaszkodás az ösztönös vonzódás, (utóbbi még ha csak parázslóan is), örökre megmarad a másik iránt. Amitől nem tudunk, és szeretném hinni, nem is akarunk szabadulni, még a szürke napokban sem. Vagy ha igen, az sem tart sokáig, mert szerintem a szerelem természete az, amit nem érthetünk és talán nem is kell megmagyaráznunk.  Talán éppen emiatt is van annyi „furcsának” tartott pár, akik a külvilág szemében érthetetlenek vagy elfogadhatatlanok – nem tudom.

Mint ahogyan azt sem, hogy mindenkinek sikerül-e megtalálnia a társát. De ha azt érezzük, ő az, akkor nem szabad elengednünk a kezét. Lehet, nem jut mindenkinek nagy szerelem (vagy majd utólag visszagondolva világosodunk meg, hogy ki volt az), bár mindannyian megérdemelnénk. Úgy képzelem, egy ilyen kapcsolatban nyugodtan rábízhatjuk magunkat a másikra, mert az csak jót akarhat nekünk és viszont. Hiszek abban, hogy ezt ösztönösen érezni lehet. De nem a külső szemnek, mert az nagyon csalóka.

Egy látszólag ideálisnak tűnő és régóta tartó együttélésnek nemrégiben a teljes anyagi csőd vetett véget távoli ismerőseimnél. A hírekből nagyjából lehetett sejteni, hogy nem jó irányban haladnak a gazdálkodási döntéseik, de csak egymásban bíztak, a külvilág hangjait kizárták. Amint utólag kiderült, a férfi lehetetlenült el teljesen, nem maradt semmije és senkije sem, mert a „társ” mentette, amit lehetett és még másik országba is költözött. A nagy érzelmekből nem maradt semmi, csak a tanulságok. Amikkel valószínű már nem tud semmit kezdeni a kárvallott fél. Pedig csak feltétel nélkül megbízott, ragaszkodott és meg akart tenni mindent. Szóval a teljes ráhagyatkozás is problémás lehet, de bizalom nélkül mégsem működnek a dolgok.

Hogy hányszor égetjük meg magunkat a szerelem reménye miatt? Aki bevállalós, nyilván többször, de van, akit már az első kudarcok inkább az egyedülállók táborába hajtanak. Mert tény, hogy benne van a pakliban a csalódás, a szakítás, becsapás, netán a gatyára vetkőztetés rémképe is, de talán ugyanígy a kötődés, a család, a boldogság ígérete is.

Megéri kockáztatni. De nem árt ezt ésszel tenni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.