Blog Szekeres Anna

Én is betege vagyok…

Mit tehetünk, ha egy problémára nincs jó megoldás?

Talán már más is átélte azt a tehetetlen érzést, hogy pontosan tudja valakiről azt, hogy nincs rendben. Ez az ember közel áll hozzá, és szeretne neki segíteni. De az illető ezt nem hagyja, talán még beszélni sem hajlandó az állapotáról. Az idő pedig telik és semmi sem változik. Mármint az ügy és a helyzet megoldása nem halad előre, az érintett pedig napról-napra messzebb kerül a megoldástól. Olyan szituációról van szó, amelynél elkerülhetetlen a komolyabb beavatkozás. De, hogy valójában mekkora a baj, nem tudni, ezért mindenképpen szükségesek (lennének) hozzá további vizsgálatok. De mégsem történik semmi, csak várunk, ki tudja, mire.

Nem egyszerű a szituáció, különösen úgy, ha mindenki a közvetlen környezetet próbálja aktivizálni és onnan várja a megoldást. Mert ismerik a főszereplőt, meg nem akarnak beleszólni, de közben őket is érdekli és izgatja, mi lesz így. Mit lehet ilyenkor tenni? Az állandó nógatás, a téma napirenden tartása minden esetben vitát szül és lelkileg is elég megterhelő. Mert nincs eredmény, csak csatáznak az érvek és a vége vagy a sírás, vagy a némaság, akár napokig is.  A ráhagyás csendesebb utat jelent, de előrelépés jottányira sincs, viszont látszólagos nyugalomban telnek a napok.

Nem arról van szó, hogy a főszereplő nem fogja fel az állapotát, vagy ő maga közömbös iránta, sokkal inkább egy olyan körülbástyázott világról, amiben a diagnosztizált tény szégyen, bánat, harag és magány. Amibe jobb bezárkóznia, és amit a külvilág ellen pajzsul használ. És közben úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mert erősnek és bátornak akar látszani és azt akarja, a környezete, minden tény ellenére is így tekintsen rá. (Lehet, már egyértelmű, férfiról van szó.) A téma tabu, a helyzet patt és a kérdés nyitott. Szabad-e, kell-e erőltetni az innen való kimozdítást? Még akkor is, ha a rokonok és barátok jót akarnak és megmozgatnának minden tőlük telhetőt az ügy érdekében, fel lehet-e felelősséggel vállalni egyik vagy másik útra terelés felelősségét. Mert a beavatkozás kimenetele kétséges, több tényező miatt is. Hogyan tud az ember ilyenkor jó és helyesen viselkedő családtag és barát lenni? Bármi történik, a lelkiismeretünk tiszta marad-e a belenyugvással, azzal, hogy azt mondjuk, nem tehettünk mást, vagy akkor, ha rábeszélünk valakit valamire és a folyamat rosszul sül el végül.

De szabad-e egyedül hagyni valakit egy komoly döntéssel és elég-e azzal lerendeznünk a dilemmát, hogy az ő élete, az ő felelőssége? Ez mind igaz, és az is, hogy neki van joga kizárólag a saját sorsáról határozni. Valószínűleg mi sem szeretnénk, ha mások beleavatkoznának ilyen szinten a létünkbe, de talán épp a szeretet és a kötődés miatt nem is erről van szó. Mondjuk, elgondolkodtató, hogy egy ilyen eset rólunk szól, a mi félelmeinkről, ragaszkodásunkról és akaratunkról vagy tényleg a másik szabadságáról? És hogy kell-e minden folyamatot irányítanunk és kézben tartanunk, vagy ezt bízzuk csak a Jóistenre, az életre és az időre?

A lényeg, hogy tiszteljük meg egymást azzal, hogy őszinték vagyunk.

Még ha nincsenek is eszközeink a megoldásra, azért mindig éreztessük a másikkal, hogy nincs egyedül és számíthat ránk.

És szeretni fogjuk, bárhogyan dönt és bármi történik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.