Blog Szekeres Anna

Nem kívánságműsor!?

Mármint a hely, ahová dolgozni járunk. Elég, ha van, vagy nem árt, ha azért jól is érezzük magunkat ott?

Soha eddig nem foglalkoztatott ez a téma, mert nem volt kérdés számomra. Életem első és mindeddig egyetlen munkahelyéről elmondhatom, hogy fontos nekem, sőt még azt is megkockáztatom, hogy szeretem. De hogy kit vagy mit benne, ezt nagyon nem fogalmaztam meg soha, szóval úgy az egészet: a feladatokat, a kollégákat és azt a közeget, ami az évek során kialakult ott. Ebbe trollkodott bele az idő és az elfáradás, ami sok küzdelem után szinte természetes hozadéknak tekinthető mindenütt. És ennek következménye lett többféle változás, ami érintette a magasabb szinteket és gyűrűzött folyamatosan szerte. A vezetői viszonyok átrendeződése soha nem nyom nélküli, új holdudvarok, más gondolatok, eltérő bázispontok alakulnak ki, amelyekhez meg kell tanulni kapcsolódni, már ha akarunk maradni és tudunk beilleszkedni. Előfordulhat, hogy a megváltozott viszonyok között sokáig csak a homályban tapogatózunk, keressük a kapaszkodókat és leginkább saját magunkat. Ez a legcudarabb az egészben, hogy azt az ismerős érzést nem találhatjuk, ami a biztonságot jelentette korábban. Amivel addig soha nem foglalkoztunk, ami teljesen természetes volt, hisz tudtunk mindent, és bizonyosak voltunk, hogy jó itt és így. Persze, ennek a szitunak is megvannak a rákfenéi, mert könnyen bele lehet kényelmesedni, sőt ha nagyon otthonosan érezzük magunkat, akkor esetleg stikli dolgokra is ragadtathatjuk magunkat. (Na, nem kell túlgondolni, de apróbb csúsztatások a munkaidővel, plusz feladatokkal stb. azért mindenkinek ismerős lehet.) Nyilván egy kis változás és friss fuvallat sosem árt, de mit kezdünk azzal, ha hirtelen tornádónak értékeljük az új helyzetet és csak nézünk a kényszerű változások miatt?

Mivel legtöbben alkalmazottak vagyunk és számos mérlegelendő körülmény közt élünk (család, törlesztő részlet, más lehetőség hiánya, egyebek), ezért nagyvonalúan nem mindig állhatunk fel egyből. Bár, vannak olyan esetek, amikor még ezek sem tarthatják vissza az embert. De előtte ajánlatos egy kis türelem, csigaház fázis és amennyire a személyiségünk engedi, csak a szemlélődés. Agyalós éjszakák és torokszorító helyzetek bőven akadhatnak jó darabig, és itt sajnos nem működik a munkaterápia sem. Sőt, inkább a kimenekülés útja a legjobb gyógymód, amíg közel jön a bemelegedés és esetleg újra a ragaszkodás, sőt a szeretni tudás is. (Már ha megtörténik.) És közben persze teljesíteni kell, úgy, hogy motiváció kevés van. Mert nagyon el lehet fáradni a folyamatos lelkesedésben és abban, hogy mindig bizonyítsunk. És ahogy telik az idő rajtunk, egyre nehezebb akarunk már megfelelni, elfogadni, alkalmazkodni, bár ezt várják el tőlünk.

De a változás állandó.

Hadd jöjjön.

Az idő úgyis mindent megold .  

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.