Blog Szekeres Anna

Helycsere

Mi történik akkor, ha egyszer csak kiteszik a szűrünket?

Egyrészt, nyilván megy tovább az élet, csak a keretek változnak meg. A gond csak az, hogy mire idáig eljutunk, meg kell vívnunk néhány csatát. Először is nyilván leforrázódunk, főként, ha teljesen váratlanul ér bennünket a dolog. Bár, már ezt korábban megbeszéltük, mindig vannak intő jelek, csak lehet, nem veszünk róluk tudomást. Ez azért veszélyes, mert magunkat hozzuk helyzeti hátrányba, és amikor megtörténik a bejelentés, állunk, mint az a bizonyos és lehet hirtelen mukkanni sem tudunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de velem sokszor előfordult, hogy utólag végiggondolva úgy meg tudtam volna mondani meg jól beválaszoltam volna, de akkor már az a kávé lefőtt. Maradt a bosszankodás, hogy béna voltam, meg jött az újratervezés, mit lehet az új helyzetből kihozni. Nyilván akkor már egy körrel lemaradva és plusz érvek hiányában. Na, nálam ekkor jönnek az álmatlan éjszakák, és történhetnek más jó dolgok is közben, mégis mindig a problémára összpontosít az agyunk. Vacak alvásnak aztán hasonló a napközbeni folytatása is, és ha ez hosszan tartó folyamat, akkor nem nehéz elérni rövid idő alatt az elviselhetetlen kategóriát az ismerőseink körében. Tudom, ilyenkor kellene ragyogónak lenni (főleg, ha magánéleti a gond), de nekem a pléhpofa nem stílusom.

Persze, a legfontosabb, ki és mit közöl velünk, vagyis honnan kell mennünk és miért. A pitiáner irodacserétől, az új barátnő beköltözésén át a kilakoltatásig széles a repertoár; rengeteg speciális helyzet és számos reakció van. Ami közös, hogy fizikai következményei vannak ránk nézve egy remélhetőleg szóban közölt döntésnek. (A cetlis szakítás, a kézhez kapott hivatalos ügyirat és az e-mailes határozat a személytelenség miatt még kegyetlenebb.) Amit fel kell fogni és végrehajtani. Hogy feldolgozni sikerül-e valaha, más kérdés, alkat- és helyzetfüggő. És még akkor is nehéz a folyamat, ha esetleg logikus következményről, hosszabb folyamat végéről vagy saját hibánkról, tudott dologról van szó. Mert bár mindig tudjuk, hogy nem a tárgyak és a helyek a fontosak, hanem az emberek és a kapcsolatok, meg az emlékek, amik minden körülmények között a sajátjaink maradnak, mégis épp ez okozza a legnagyobb problémát itt is. Hogy személyes kötődésünk lehet a belső kialakításhoz, ahogyan kinéz valami, amit mi töltöttünk meg ízléssel, jó gondolatokkal, szóval, mindennel, ami mi vagyunk. És amiben más virít majd a jövőben. A fő baj nem is ez, hanem, hogy nem szabad akaratunkból történt mindez, különben nem viselne meg bennünket. Düh, sértettség, fájdalom, dac, szomorúság… különböző fázisokon megyünk keresztül, mire eljutunk a tényleges cselekvésig.

Ilyenkor, ha szerencsések vagyunk, átmegyünk gépállapotba és csak fizikailag teszünk-veszünk, miközben a lelkünket hibernáljuk. Addig, amíg az új helyben és körülményekben, meg leginkább magunkban feldereng valami reményféle. Hogy azért a legfontosabbak talán nem vesztek el. És tényleg felértékelődik az egészség, a szeretteink és a barátaink léte.

Aztán majd, valamikor, talán azt is megértjük, miért történt mindez.

S ha ismét változtatni kell, akkor már tudjuk, túl fogjuk élni ezt is.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.