Blog Szekeres Anna

Élménygyűjtők

Nagyon nem mindegy, mit hagyunk magunk után.

Az utóbbi eltelt pár évben alkalmam nyílt több családi ház kiürítésében részt venni. A munkák apropóját az ingatlanok eladása adta, aktív jelenlétemet pedig a rokoni kapcsolódás. Vegyes érzelmek dúlnak ilyenkor bennem, mert egyrészt számomra izgalmas feladat a „kincsvadászat”, nagy örömmel fedezek fel rég használt eszközöket, esetleg olyan tárgyakat, amikre már egyáltalán nem gondoltam, egykori játékokat, kedves emlékeket. Ugyanakkor némi szomorúságot is érez minden ilyen jellegű munkánál az ember, mert a múlandóságra emlékeztet bennünket a szelektálás, arra, hogy semmi sem tart örökké.

Azután, szoktam bosszankodni is, hogy lehetett ennyi lomot összegyűjteni, miért nem tartottak időnként hasonló rendrakást, átpakolást a háziak. Ez a gondolatsor tart a legkevesebb ideig bennem, mert rögtön a saját szekrényeimre gondolok. Ebben mondjuk, pont az átélt események miatt, történt már előrelépés a lakásomban, és ha kedvem, meg időm engedi, akkor tudatosan rendezkedek. Mondjuk, ösztökél az a tény is, hogy a hely sajátosságai és a nagyobb tároló hiánya nem is enged túl nagy többletet. Meg azért sem vagyok túl szigorú a felmenőimmel a sok egyéb miatt, mert két generációval előbb is még teljesen másként viszonyultak az élethez, a munkához és azok kellékeihez is. Amit lehetett hasznosítottak és megbecsültek, volt értelme az egyes eszközöknek és mivel sok egyedi darab is akadt köztük, azt értelemszerűen nem kidobták, hanem megőrizték. Mivel megéltek a háborút és zordabb időszakokat is a mostaninál, annak érzése beléjük is ivódott, hogy lehet, nem lesz másik, nem tudják, mikor és miként kapnak újat. (Több, idős ismerősöm is nagy felhalmozó, az életkor mellett ez is lehet magyarázat arra, miért.)

Arról meg végképp nem tehetnek a ránk hagyományozó elődök, hogy az a világ és életforma, amiben ők éltek, mára szinte teljesen eltűnt. Eljutottunk odáig, hogy egy-egy eszközt látva, azt sem tudjuk, mi lehetett, ha meg igen, akkor valószínűleg nincs rá szükségünk. Marad az elajándékozás, felajánlás másnak, és ha ez sem megy, akkor kuka. Lehet, hogy ez a világ rendje, de azért szomorú is. Meg jó észben tartani, hogy ez lesz majd a mi örökségünkkel is… Könnyen elhasználttá, értéktelenné, selejtezhetővé válik gyorsan az, amire előtte úgy vágytunk. Talán ezért van az is, hogy ma a gyerekek sem úgy tudnak örülni egy-egy ajándéknak néha, mint régen. A „lesz helyette másik” érzés aztán meg könnyen valósággá válhat felnőttként, ami meg már egyáltalán nem játék.

Tényleg minden véget ér egyszer. A tárgyak is hiába tudnak megőrizni valamit az időből, már nem lesznek már olyan fontosak az utánunk jövőknek, mint nekünk voltak.

A szép élmények és az együtt megélt pillanatok viszont örökre a szívünkben maradnak és mindig felidézhetőek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.