Blog Szekeres Anna

Így kerek a világ

Miért vonzzuk be a kemény szitukat és miért nem könnyű elfogadni egyeseket?

Életem fontos szereplői közt vannak nem egyszerű esetek. Ezekből is a legnagyobb fejtörést én képviselem, sokszor magam számára is. Valószínűleg lelki alkatom is az önmarcangolás meg az örökös kutakodás, mi miért és mi célból van, meg hogyan kellene még többet és jobbat kihozni belőle. Aztán meg én csodálkozom a leginkább, hogy a sok vargabetűben hol is az egyenes. Feltehetően erre éreznek rá azok is, akiket bevonzok magam köré, egy részük hozzám hasonlóan kutató, kereső és sokszor érzékeny emberek. Akikkel persze nem nehéz egy hullámhosszra kerülni, megértők, gyakran hasonló cipőben járó sorstársak. Jól át lehet rágni velük mindent, fél szavakból is értjük a másikat és a lelki szerviz is non-stop működik.

Persze ez nem mindenkire jellemző, akad szép számmal olyan is a környeztemben, akiket sokszor kívánok a hátam közepére (valószínűleg ők is így vannak velem), de érdekes, ők a legnagyobb tanítóim és tetszik vagy nem, tükrök számomra. Állítólag azért van ez így, mert nagyon is magamra ismerhetek bennünk vagy épp ellenkezőleg, a hiányaimat láttatják meg velem akaratlanul is (vagy csak valamiért nem jön be az illető). Gondolom, más is már átélte, hogy anélkül, hogy tett vagy mondott volna valamit a szerencsétlen, egyből ellenszenvet éreztünk iránta. Nálam ez már alakult így, pedig higgyék el, az első látásra szerelem jobban bejönne (mármint az ellenkező nem esetében). Rögtön itt maradva, természetesen több nőneművel szemben éreztem már unszimpátiát, mint pasival. (Külön téma és izgi, hogy a csajoknál mennyivel több a feszkó és mennyire nem tudnak bandázni, mint pl. a fiúk.)

Biztos mindenkinek eltérő az ingerküszöbe, meg különböző szituációk kellenek ahhoz, hogy azt a bizonyos pöttyöst valaki elrúgja nálunk és a rendezés módja is nagyon különböző lehet, de abban egyetérthetünk, hogy mindenkinek akadt már az életében egy (két) ilyen nehéz ember. Akitől olyan leckét kaptunk, amit örökre megjegyeztünk (meg az illetőt is). Vagy mi vittünk be neki olyan ütést, amit magunk sem fogunk elfelejteni soha. És mivel erre emlékeztet bennünket, kerüljük, őt hibáztatjuk, és nem akarjuk felmenteni (ezzel együtt magunkat sem). Úgy képzelem, mindenkinek vannak ilyen, kisebb-nagyobb puttonyai. Az nem mindegy, ki mit kezd velük, és milyen irányba indítják el ezek a lépéseit a nagyvilágban. Tapasztalat, hogy egy ilyen rossz történés nagyon be is tud csontozódni, annyira, hogy már a rendezésére kevés a remény. Hogy meg kell-e tenni, arra választ ad a lelkiismeretünk és a rágondolásunk is. Persze, előfordulhat, hogy az élet megoldja a helyzetet vagy az idő bizonyul majd gyógyírnak. Bárhogyan is legyen, (akár kimondatlanul) a szívből megbocsátás és a probléma elengedése fontos. Nem (csak) a másik, elsősorban magunk miatt.

Elkerülni, félrenézni, hanyagolni könnyű.

Szembenézni egy helyzettel és rajta keresztül magunkkal, nem egyszerű.

De hiszek abban, hogy megéri.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.