Blog Szekeres Anna

Ismerj meg, ismerj el!

Nem várunk csodákat. Sokszor elég lenne egy köszönöm.

Lehet furi, hogy erről miért kell írni, de sokunk közös tapasztalata (sajnos), hogy amíg a feladat elvégzéséért vagy elvállalásáért megy a kuncsorgás meg a kérem szépen, utána a nagy örömködés elmarad. Persze, jól ismerjük a vatikáni valutát mindannyian és sokszor tényleg nem anyagiakat vagy egyéb elismerést várnánk (bár jólesne), de mégis a lelkünkre és a további motiváltságunkra mégis pozitívan hatna némi elmorzsolt hála vagy egy szimpla köszi. Ez különösen akkor lenne fontos, ha tényleg úgy érezzük, hogy jól csináltuk, beletettük magunkat és még eredménye/látszata is van a munkánknak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem ilyesmikért kell valamit elvégeznünk (bár most eszembe jut egy-két ismerős), de az önbecsülésünk és a magunkról alkotott képünkre előnyösen hat(hat) az ilyen megnyilvánulás.

Olvastam én is a kutatásokat, hogy az emberek elsősorban nem a pénz miatt dolgoznak (bár ez sem elhanyagolható szempont), hanem a kihívást jelentő feladatok, a közösség, az együtt kitűzött célok és a saját fejlődésük miatt. Szándékosan nem írok önmegvalósítást, mert személy szerint én útálom ezt a kifejezést. Nekem a tartalma elég mesterkéltnek és önzőnek tűnik, de nincs bajom azzal sem, ha valaki így fogja fel a szakmai életútját. Ugyanígy kerülöm a karrier szót is, mert ez is elég relatív számomra, mi tekinthető annak. Ahogy így végiggondolom, a munkáink köré már egy csomó olyan kifejezést találtak ki, amik egyértelműen tükrözik, hogy itt bizony nélkülözhetetlen a könyöklés, az előrejutás, az ambíció, az, hogy haladjunk a ranglétrán, legyen pozíciónk és érjünk el valamit. Szinte már gyanús, ha valaki különösebb magas ívű tervek nélkül, csak teszi a dolgát. Ezek után nem meglepő, ha ezek után szorong az illető, vagy úgy érzi, nem sokat ért el az életben, ami nyilvánvalóan nem így van.

S hogy ezt most miért szúrtam ide? Mert a probléma egyik gyökerét (az udvariatlanságon kívül) ebben a folyamatban látom, hogy sokan sok mindent magától értetődőnek vesznek. (Most kizárom a feledékenységet és a rohanást, ami sokszor ugyancsak kerékkötője a hálálkodásnak, mert ez azért később jóvátehető.) Itt most azokról a helyzetekről írok, amikor minden elvárt és természetes és utána nem értik, miért morcos a dolgozó. (Nyilván itt is vannak fokozatok, mert jön az egymás között pusmogás, halogatás, félváll szituációk, majd a szabotálás és a felállás – ha megteheti az illető.) Az is nagy gond (és ok is), hogy sokszor felületesen ismerjük egymást, és talán a másik nem is gondolja, hogy mennyire fontos lenne egy jó szó vagy egy biztatás. (Mondjuk, ezt lehetne érezni.) Szóval, bármennyire is nem tetszik, sokszor jópofizni kell, bár belülről megy a forrongás. Ami lehet, máshol és olyat talál el, aki épp nem hunyó. Saját tapasztalat, hogy egyszerűen vannak, akik nem képesek kimondani egy köszönömöt. (Bocs, de férfiaknál mintha többször előfordulna, és talán úgy tűnik azért, mert „nehogymár”, párban a „elnézést” szóval együtt. Persze, akit nem illet…

Változás? Fontos lenne. Megoldás? Köszönöm, ha javasolnak.

 És azt is, ha azt írják, ez náluk nem téma.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.