Blog Szekeres Anna

Én, meg ő és plusz két fő

Állítólag így én is meg tudnám oldani a nemzet sorsát. De mi van akkor, ha nekem ez így nem fog menni?

Nemrégiben jelent meg egy filmecske, ahol az aggasztó jelenre és a sötétnek látott jövőre megoldásként két gyereket ajánlanak minden nőnek. Lehet, hogy most sokan nem értik, ezzel mi problémám van. Csak annyi, hogy én, negyvenes nőként csak magamat tudom felmutatni. Nem önzőségből, kényelem szeretetből és karrierista ambíciók miatt, mint ahogyan azok a filmben felvetődnek lehetséges okokként. Anélkül, hogy bármit részleteznék, a válasz egyszerű: így alakult.

Épp gyereknapon dörgölték az orrom alá egy kisbabákat ünneplő rendezvény után, hogy én ezt még nagyon meg fogom bánni később. (Jó kérdés mit kerestem ott, munkaügyben voltam és nagyon jól éreztem magam.)

Még mielőtt máglyára vetnek: nincs semmi bajom a családdal, magam is abban nőttem fel, normális példák állnak előttem, láttam a gondoskodás erejét, érzem a bizalmi kört stb. Ez tényleg egy fontos és jó irány. Szerintem is kell, hogy minél több olyan életközösség legyen, ahol vágynak, akarnak és vállalnak kicsiket. És nem gondolom azt, hogy ez nekem nem ügyem. De nem úgy, ahogyan azt mások gondolják. Mi van akkor, ha ennél sokkal mélyebb okai vannak a jelen létemnek? Kire tartozik ez? Kinek van joga ezt firtatni és ezért elítélni? Meg véleményt és megoldási javaslatokat adni? A jó akarását én nem így gondolom és igénylem. Ha én tiszteletben tartom a családosok döntéseit, miért érzik azt, hogy nekik folyamatosan át kell lépniük ezt a nagyon érzékeny határt? És egyáltalán, miért olyan nehéz azt elképzelni, hogy van, lehet és kell más út is?

Köszönöm, hogy a legjobb szándékkal felajánlottak, előre vetítettek. Tudom, ebben hisznek, számukra ez a legfontosabb, ezt tartják megoldásnak. Lehet, szerencsétlennek tartanak, de én nem érzem magam annak. Régen felismertem, hol és mivel van dolgom az életben. És nagyon örülök, ha más is tudja, miért született a világra és mivel tud a legtöbbet adni másoknak. Ha a gyermekneveléssel, akkor legyen az, ha a munkájával vagy az emberségével, a felfedezéseivel, az utazásaival, akkor meg azzal szolgáljon. Nem hiszem, hogy mérlegre lehet tenni egymás sorsát és a megélés értékességét vagy hasznosságát. Szerintem mindenki reflektál a saját életére és folyamatosan leszűri a tanulságait.

Saját magunkkal van dolgunk. És nem másokkal.

Sokan aggódnak a kereszténység jövője miatt, tudják, szükségesek lennének papi, szerzetesi hivatást vállalók. De szívesen visszatartják, aki ezt választaná. Kapacitálják a nőket a szülésre, de nem foglalkoznak a sok egyedülálló férfival, aki nem tud/akar elköteleződni, vagy nem alkalmas a családfő szerepre. Piszkálják a gyerekteleneket, de sopánkodnak a sok „papiros” tanuló miatt és azért, hogy milyen világban élünk. Tudjuk, mit akarunk? Ha meg igen, akkor mindegy, milyen áron?

És biztos, hogy a külvilágnak kell bizonyítanunk és nem elég, ha a saját lelkiismeretünk rendben van?

Egyikünk útja sem könnyebb a másikénál.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.