Blog Szekeres Anna színes

Elvárások(k)

A másik nemmel és az egyik felettesemmel kapcsolatban hangzott el: túl sokat remélek tőlük. (Nem nagy) meglepetés: nők mondták és férfiakról (is) lesz szó.

Bár én nem érzem, de állítólag túl magasra rakom a mércét velük (másokkal) szemben. Szerintem nem így van, mert csak annyit szeretnék, amit magam elé is célként állítok. Ja, akkor rögtön jön a következtetés, hogy velem van a probléma. Mondjuk, biztos van ebben is igazság, de nem szeretném azért ennyire leegyszerűsíteni sokunk közös témáját.

Szándékosan nem elvárásokat írtam, mert az a nagy igazság, hogy ahhoz már eleget tapasztaltam, hogy azt tudjam, alapból nem jár semmi, ami meg azon felül van, annak csak örülni kell. Talán zsenge, nagy naiv időszakomban gondoltam azt, hogy sok minden formálható csak a jóindulat vagy a szeretet által, illetve hogy a pozitív megnyilvánulásokért cserében ugyanazt kapjuk a másiktól vissza. Miután egy párszor ez rosszul sült el, azért kicsit árnyaltam magamban ezeket az összefüggéseket. Ne értsenek félre, nem adtam fel bizonyos meggyőződéseimet, és vannak dolgok, amikből soha nem is engedek, inkább azt fogom, aki ebben meg akar ingatni. (Volt már példa erre, szóval, velem sem könnyű.) De azt, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy csak azért, mert valaki nem nőnek született, alapból felsőbbrendűnek érzi magát. (Mintha ez az ő érdeme lenne.)

Természetesen meghajlok bizonyos „fölények” előtt, mint testi erő, jobb térlátás, koncentráltabb figyelem, technikai érzék stb. (már akire ez jellemző.) De az előtt nem hajbókolok, ha valaki az adottságait arra használja, hogy a másikat megalázza, lenézze, hamis magabiztossággal tudatosan háttérben tartsa vagy pökhendien viselkedjen. Persze, mindenkinek vannak rossz pillanatai, itt most általános megnyilvánulásokról beszélek. Ugyanígy elfogadhatatlan, ha a gyengébbik nem tart sakkban mást, de erről a férfiaknak csak a szex (léte/hiánya) jut eszébe. (Próbáltam erről beszélgetni, kb. 5 mp alatt jutottam erre a felismerésre.) Lehet, hogy furcsa, de további gyakorlatom volt, hogy ugyanúgy nyilvánultam meg, azokkal a szavakkal és stílussal, ahogyan korábban hozzám is. (Nem bosszúból, csak kíváncsi voltam.) És… rögtön nem tetszett. Előjött az „érzékeny” férfilélek, a mély megdöbbenés, a csalódottság, ami persze később haragba és betartogatásba csapott át. Pedig csak egy tiszta tükör szituáció volt.

Tanulságos és szomorú. Sokszor nem csak a munkahelyen megy a huzavona (lekezelés, tekintéllyel visszaélés, szándékos rossz beosztás és társaik), de a magánéletben is. Előbbiből jobban ki lehet menekülni talán, az utóbbi bonyolultabb, összetettebb, főleg, ahol gyerek is van. Nagymamám korosztálya ezt a helyzetet természetesnek vélte, anyukámé beletörődött. Én nem akarok, pedig nem tartom magam feministának. Az emberségben hiszek. És a kölcsönös tiszteletben. Meg a megértésben. Hogy bárki lehet gyenge, hozhat rossz döntéseket és hibázhat. Mindegy, hogy nő vagy férfi. Mindenkinél van betegség, hiány és erősebb időszak is. Meg jó szóra, biztatásra vágyás. Ezekben kellene kiegészítenünk és támogatnunk egymást.

Ja, és hogy mit remélek. Hogy a lelke mélyén ezzel mindenki egyetért. Férfiak, nem kell kimondani. Tudom, hogy tudjátok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.