Blog Szekeres Anna

Balekok vagy a munka hősei?

Normális, hogy néha azt kívánjuk, ne csak 24 órából álljon egy nap?

Természetesen azért, hogy mindennel el tudjunk készülni, és nem pedig valami pihenős vagy erotikus megfontolásból nyújtanánk az időt. Gáz, de ez utóbbiakon zsugorítunk, hogy a „kenyérkereső” tevékenységünkkel minden naprakész legyen. (Szóval, az a szitu, amikor már rég volt  elemcsere.)

Nem tudom, milyen gonosz varázslat történt az életemben, hogy átgondolva pl. egy hetet, a különféle munkaformákon kívül alig tudok más elfoglaltságot felidézni. Szerintem sokan vannak így ezzel, (kivéve azok, akiknek a hivatásuk a hobbijuk, de velük most nem stresszelem magam), sőt egyre többen gondolunk vissza nosztalgiával azokra az időkre, amikor délután/este még volt egy kis szabadidő, vagy legalábbis olyan idősáv, amit magunknak oszthattunk be. És nem értjük, ez hogyan lehetett. Nyilván ez egy megállapítás, akinek nem inge…

Mögötte természetesen számos ok húzódhat meg, benne van, hogy korosodunk és lassulunk, és így ugyanazt a feladatot több energiával és időráfordítással tudjuk elvégezni. Meg nőttek az elvárások és a teljesítésükhöz a technikai követelmények, amihez egyre nehezebb alkalmazkodnunk. Ezzel együtt fáradékonyabbak vagyunk, ami elég motivációgyilkos állapotokat tud eredményezni. Magamon azt vettem észre, hogy ugyanabban a munkakörben, míg korábban vártam az újabb napot, most a túlélésre és a hétvégére hajtok. (Más kérdés, hogy sokszor az sem hoz megkönnyebbülést, csak üzeneteket, mit kellene még gyorsan, frissiben elkészíteni.) Abból tudom lemérni, hogy valami gond lehet, hogy míg máskor megláttam a feladatban a kihívást és ez ösztönzőleg hatott rám, most csak a teher részét érzékelem, amihez legtöbbször se kedvem, se türelmem.

Kiégés, előrehaladott ideggyöngeség, kóros fáradtság vagy egyszerűen balek vagyok? Lehet mindből egy kicsi, az utóbbival nyomatékosítva. Igen, és ez utóbbi a legaggasztóbb számomra. Mert miközben azt érzem, nagyon kellene a béke, a relax, közben meg az jár az eszemben, hogy még ezt is, azt is jó lenne elvégezni, ha van egy szabad félóra, akkor az ugyancsak torlódó házimunkából is csippentek. (Nem mintha időm lenne nagy vendégfogadásra, de ebből egyelőre nem akarok engedni. A fizikai munka terápiás célú is olykor.) A „hol az idő” témáját most úgy boncolgatom, hogy szó szerint se kutyám, se macskám és még gyerekem se. (Ezt eleget az orrom alá is dörgölik, arra célozva, hogy akkor én marhára jobban ráérek, mint a családosok. Nem szítva az inkvizíció tüzét, de abszolút nem így érzem, csak nekem kevesebb érvem van a miért nem? kérdésre. Bocs.)

Gond az is, hogy nehezen mondunk megálljt, nincs technikánk az ellentmondásra és sokszor abban a helyzetben sem vagyunk, hogy ezt megtehessük. Tisztelet a kivételnek, de sokszor feladatmániás a vezetőnk is (lehet, hasonló okokból, mint a beosztottak) és elvárja, hogy mi is száz százalék fölött pörögjünk. Persze ez sem menne, ha mi nem lennénk partnerek ebben.

Jó hír, hogy mindig lehet máshogy és máshol. Elméletileg. A többit meg homály fedi.

A diagnózis az, hogy a hiba bennünk (is) van, és így a megoldás is.

Meg kellene tanulni, hogy munka nélkül is van élet.

Egy kis ideig mindenképp.

És nyugodtan olvassák rám, ha ezt elfelejteném.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.