Hírek Makó színes

A hét embere: Kassai Béláné

Kassai Béláné Erzsike nénit nemcsak az idősebbek, hanem a gyerekek is jól ismerhetik a városban, hiszen nyugdíjasként is rengeteg kézműves foglalkozáson részt vesz. Az egykori biológia-rajz szakos gyógypedagógussal pályája kezdetéről és a nemrég megnyílt bábkiállításáról is beszélgettünk.

– Hogyan lett ön pedagógus? Miért választotta ezt a hivatást?

– Nagyon érdekes, gyerekkoromban is mindig szerettem rajzolgatni. Mikor édesanyám otthon hagyott, mondta, hogy jön nemsokára, én pedig játszottam, amivel tudtam: felfordítottam a székeket, a hátulja nagyon sima, szépen legyalult volt, arra elkezdtem rajzolgatni, firkálni. Hazajött édesanyám, aki tudta, hogy nem vagyok egy rossz, értetlen természetű – nyugodt, csendesebb gyerek voltam – és döbbenten látta, hogy én a székek hátulját összerajzoltam. Ámult, bámult, és nem lett ezzel kár, mert ha visszafordítottuk, nem látszott, mégse a falakat firkáltam. Azt mondta: visszamegyek a boltba, keresek neked krétát, hátha van, vagy színes ceruzát, hozok papírt is – így kezdtem el rajzolgatni, később rajzpályázatokra is beadtam munkákat. Amikor már lehetett arra gondolni, hogy mit is tanuljon az ember, akkor én úgy gondoltam, hogy érdemes lenne tanári pályára menni, hiszen nem szabad a gyerekeket elmarasztalni, ha esetleg mindegyiknek nem sikerül a legjobban a rajza. Ő tőle annyi telik, de amikor a gyerek ránéz a munkájára – régen is és ma is – amikor azt mondjuk, hogy keressük meg, melyik lett a legsikeresebb, akkor azt mondja, hogy az enyém. Mindegyik gyereknek nagyon-nagyon tetszik a saját munkája. Ebből kimozdítani, finoman lehet korrigálni, minket is olyan jó szívvel, segítő szándékkal korrigáltak, tettek véleményt a munkánkra, a kedvünket nem vették el az alkotómunkától, azt nem is szabad, mindig inkább lendíteni, építő szándékkal segíteni kell a gyerekeket. Itt Makón a korábbi Hagymaházban voltak középiskolásnak szakkörök, és Hézső Ferenc tanár urat, aki komoly festőművész, őt hívták ide, minden héten egy alkalommal. Mi jelentkeztünk erre a szakköre, a tanár úr nagyon sokat rajzoltatott, festetett bennünket. Ő javasolta, hogy menjek tanári pályára. Mindig tetszett az állatok világa, apa is mindig mesélt, meg is mutatta őket. Mindezek az apró élmények segítettek ahhoz, hogy én a biológia-rajz szakot válasszam. A mai napig sem tudok meglenni rajzolgatás nélkül, művész ugyan nem vagyok, egy nyugdíjas pedagógus vagyok, de volt már kiállításom, a tűzzománcot választottam nyugdíjas éveim alkotó munkájának. A pedagógus kiállításokon Szentesen 20 éve szerepelnek a munkáim.

– A tanári pályához hogyan csatlakozott a gyógypedagógia?

– Egerben végeztem a tanárképző főiskolán, de azonnal még nem jöttem haza Makóra, Bélapátfalván kezdtem a pályát, mivel ott sokan szülési szabadságon voltak, és ott volt egy lehetőség. Miután visszajöttek, akkor gondolkodtam, hogy mit kellene csinálni. Az egyik nagyon kedves ismerősöm azt mondta, hogy gyere a gyógypedagógiára dolgozni. Kétkedve kérdeztem vissza erre, hogy “Én?”, de biztatott, hogy “gyere, kérdezd meg, nézd meg”. Nagyon-nagy szeretettel fogadott az igazgató bácsi. Azt mondta: “tudja mit, én magát beiskolázom a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára! Ne lepődjön meg, csak két év, magának van már végzettsége, de itt csak úgy dolgozhat, és jó szívvel felveszem, ha azt elvégzi.” – így kerültem erre a tanárképző főiskolára, ezt levelezőn végeztem Budapesten. Alapvetően makói vagyok, itt születtem, a fiatalságomat is itt éltem egy ideig, és amikor visszatértem, akkor szintén a gyógypedagógián folytattam, a mostani Pápay Endre Általános Iskolában. A gyerekekkel nagyon sok szép munkát készítettünk, őrizem a mai napig, sok szép rajzot, sok agyagdolgot, amiket még csak nem is említettem: nagyon szeretnek a gyerekek agyagozni. Színre is tudtunk égetni, anyák napjára, ünnepségekre kis tárgyakat tudtunk adni.

– A bábalkotás mikor kezdődött önnél?

– Valahogy ez végigkíséri az embert. A kisebbek másként figyelnek a bábra, mert az játék. Az ő lelkük még a mese, a játék birodalmában van. Az unokám is egyszer olyan aranyosan mondta mikor utaztunk. Fogtam egy kulcstartó zsiráfot, mivel unta magát, és ahogy beszélgettünk, azt mondta: “Mama, ezt most te mondtad, vagy a zsiráf?”. Erre azt válaszoltam: mindent én mondtam, nem vetted észre? – és akkor nevettünk. A gyerek nagyon bele tudja magát élni a mesék világába, nagyon le tudja kötni, nagyon odafigyel. Ezek pedagógia fogások, hogy a figyelmét, az érdeklődését odavonzzuk, és elindítsuk a szép, a helyes beszéd felé. Ezt a módszert használhatják a pedagógusok, gyógypedagógusok és a logopédusok is. Bizonyos dadogók arra az időszakra abbahagyják a dadogást, és szinte teljesen, szépen eltudják mondani a kis szerepüket, nem lesznek lámpalázasak, mivel ők tudják, hogy őket nem látja senki. Bátorságot nyernek, nem fogják eltéveszteni, ritka kivétellel. Ügyesen fognak szerepelni, nagyszerűen fognak dolgozni, ami nekik is hatalmas élményt, biztosítást, lelki erőt ad. Ezt én így tudom értékelni, ezeket tapasztaltam munkám során.

– Milyen bábok kerültek most kiállításra?

– Ezek pálcás vagy botos bábok. Különböző műanyag flakonok segítségével alakulnak ki, fejnek, törzsnek használhatóak ezek, illetve ruhába foglalja az ember. A báb emlékeztet az emberre, állatra, ennek a gyerekek nagyon örültek valamikor, de úgy, hogy közösen készítettük el ezeket. A gyerekkel, a gyerekekért. Akkor érezték igazán magukénak, ha ebbe a munkába ők is részt vettek. Természetesen érezték őt, hogy mi is az, amit ebben segíteni tudnak. Nagyon-nagyon szerették és jó szívvel játszottak ezekkel a figurákkal. Többször felléptünk a Hagymaházban, vidéken, iskolai rendezvényeken, hogy messziről is jól lehessen látni, nagyobbra terveztük őket. Mindegyik külön egy-egy szerephez kötődik.

– Melyik az ön kedvence a kiállított bábok közül?

– A csíkcsicsói csiporka tehénke, ő volt a kedves, mert ennek a farka mozgott és bőgött. El akarták adni, de nagyon szerette a család, és a végén hiába mentek el a szeredai vásárba, visszavitték.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.