Blog

Add meg, Uram!

Történet egy kismacskáról, de még inkább az életről és a halálról. 

Negro cica rossz időben, későn jött a világra. Mondhatni, megszületése pillanatában már sejteni lehetett, hogy nem ér meg sok telet, és jó, ha az elsőt átvészeli. Mégis, örömmel fogadta őt mindenki, leginkább azért, mert apja, a kedvenc macska szakasztott mása volt. Hollófekete testű szőrmók, pici fehér tappancsokkal, cseppnyi cukiság. Láthatóan buta kölyök volt, viszont tanulni akart. Mindenben hasonlítani akart a nagyokra, sutábban, de úgy csinált mindent, mint ők. Fokozatosan sajátította el a macskatudományt. Hízelgésben viszont túltett szülein és nyávogásában is, amikor ennivalót remélt. Pici volt, de nagy küzdő. Én csak „Potyká-nak” neveztem, mert bár nem igazán fejlődött, de rendkívül alapos volt. Átfért a kerítés rácsain és igyekezett öles lépteimmel tartani a ritmust, hogy mellettem maradhasson. A tíz centis hóban küzdött, fekete szökellései mutatták, merre tart a nála nagyobb, először látott rengetegben. Később vidáman futott a kis csapásokon, de egyre többször kellett megállnia a fulladás miatt.

Tudtuk, hogy nincs mit tenni, de kedveztünk neki, amíg lehetett. Bár úgy tűnt, jó étvággyal eszik, sőt, rendkívül falánknak tűnt, mégis pillekönnyű testben járt nála a motor. Szinte súlya sem volt, csak a hangos dorombolása. Aztán jött egy picit jobb idő, s bíztunk abban, talán van remény – neki is. De átmenetinek bizonyultak a monoton, nyugalmas napok. Már nem az étel miatt nyávogott hangosan és a szemei is egyre beszédesebbek lettek. Az utolsó előtti napon az egyensúlyát sem tudta tartani lépteinél, de még jött, próbálkozott.

Ekkor jelent meg az anyja, akit nagyon ritkán láttunk. Hagytuk, maradjon.

A kicsi még várt egy keveset és utána, ahogyan az ösztönei súgták, elhúzódott a farakás rejtekébe. Hagytuk, menjen.

Sokat gondoltam rá azon az estén és reggel annak tudatában mentem ki, hogy nincs többé.

És akkor a téli cicalakból, a kibélelt kosárból meghallottam a hangját. Amibe magától már nem juthatott be. Biztos az édesanyja vitte oda. Mozdulni már nem tudott, de még lélegzett. A szülők kívülről figyelték, ahogy melléraktam a tálkában a tejet.

Tudtam, hogy nem… de hátha, mégis.

Még nem írtam, hogy a két nagy rendkívül falánk jószág, gyakorlatilag mindig ettek, ha módjuk nyílt rá. Úgy voltam vele, majd akkor ők…

És délutánra a kicsi mozdulatlan volt. A tálka tele a tejjel.

Bár éhesek voltak a szülők, de nem nyúltak hozzá. Hátha, mégis…

Csak egy kiscica volt. Semmi különös.

A sorsát teljesítette be. Mint mi mindannyian.

De úgy halt meg, ahogyan szerintem majd mi is mind akarunk.

Azok vették körbe, akik szerették és nem volt egyedül.