Blog Szekeres Anna

Add meg, Uram!

Történet egy kismacskáról, de még inkább az életről és a halálról. 

Negro cica rossz időben, későn jött a világra. Mondhatni, megszületése pillanatában már sejteni lehetett, hogy nem ér meg sok telet, és jó, ha az elsőt átvészeli. Mégis, örömmel fogadta őt mindenki, leginkább azért, mert apja, a kedvenc macska szakasztott mása volt. Hollófekete testű szőrmók, pici fehér tappancsokkal, cseppnyi cukiság. Láthatóan buta kölyök volt, viszont tanulni akart. Mindenben hasonlítani akart a nagyokra, sutábban, de úgy csinált mindent, mint ők. Fokozatosan sajátította el a macskatudományt. Hízelgésben viszont túltett szülein és nyávogásában is, amikor ennivalót remélt. Pici volt, de nagy küzdő. Én csak „Potyká-nak” neveztem, mert bár nem igazán fejlődött, de rendkívül alapos volt. Átfért a kerítés rácsain és igyekezett öles lépteimmel tartani a ritmust, hogy mellettem maradhasson. A tíz centis hóban küzdött, fekete szökellései mutatták, merre tart a nála nagyobb, először látott rengetegben. Később vidáman futott a kis csapásokon, de egyre többször kellett megállnia a fulladás miatt.

Tudtuk, hogy nincs mit tenni, de kedveztünk neki, amíg lehetett. Bár úgy tűnt, jó étvággyal eszik, sőt, rendkívül falánknak tűnt, mégis pillekönnyű testben járt nála a motor. Szinte súlya sem volt, csak a hangos dorombolása. Aztán jött egy picit jobb idő, s bíztunk abban, talán van remény – neki is. De átmenetinek bizonyultak a monoton, nyugalmas napok. Már nem az étel miatt nyávogott hangosan és a szemei is egyre beszédesebbek lettek. Az utolsó előtti napon az egyensúlyát sem tudta tartani lépteinél, de még jött, próbálkozott.

Ekkor jelent meg az anyja, akit nagyon ritkán láttunk. Hagytuk, maradjon.

A kicsi még várt egy keveset és utána, ahogyan az ösztönei súgták, elhúzódott a farakás rejtekébe. Hagytuk, menjen.

Sokat gondoltam rá azon az estén és reggel annak tudatában mentem ki, hogy nincs többé.

És akkor a téli cicalakból, a kibélelt kosárból meghallottam a hangját. Amibe magától már nem juthatott be. Biztos az édesanyja vitte oda. Mozdulni már nem tudott, de még lélegzett. A szülők kívülről figyelték, ahogy melléraktam a tálkában a tejet.

Tudtam, hogy nem… de hátha, mégis.

Még nem írtam, hogy a két nagy rendkívül falánk jószág, gyakorlatilag mindig ettek, ha módjuk nyílt rá. Úgy voltam vele, majd akkor ők…

És délutánra a kicsi mozdulatlan volt. A tálka tele a tejjel.

Bár éhesek voltak a szülők, de nem nyúltak hozzá. Hátha, mégis…

Csak egy kiscica volt. Semmi különös.

A sorsát teljesítette be. Mint mi mindannyian.

De úgy halt meg, ahogyan szerintem majd mi is mind akarunk.

Azok vették körbe, akik szerették és nem volt egyedül.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.