Blog Szekeres Anna

Ami közös bennünk…

Család, barátok, iskola, kapcsolatok… Mi határoz meg kit?

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindig jó közösségekbe tartoztam. Kezdve a családommal, akár a kicsire, akár a nagyra gondolok. Biztonságos, megtartó közeg, amiben alapvetően mindig számíthattunk a másikra, a segítségben, az összefogásban ugyanúgy, mint a kritikákban és az elvárásokban. Így volt/van meg az egyensúly. Sose beszéltünk erről, de szerintem a többiek is nagyjából egyetértenének, ha a bencés jelmondattal jellemezném magunkat: imádkozzál és dolgozzál/tanuljál, persze világira finomítva. Tulajdonképpen ezzel ki is jelölték számunkra az elődök a nyomvonalat, amin haladtunk és ez alakította életem későbbi, meghatározó helyszíneit is.

Nincs ezzel semmi gond, erre szocializálódtam, ez volt természetes. Viszont tanulságos, mennyire meghatározó a kapott minta, vagy az azonosulásra vagy a lázadásra. Én pont nem a „kitörős” fajta vagyok, inkább a helyén állva forrongó típus. Szóval, jobbára elfogadtam mindig, ami jött: a körzeti iskolát, a hittanos csoportot, a maradj a közelben középiskolát és gyere csak a hétvégére haza főiskolát, a csak a házasságban élhetsz kapcsolatot…

Azoknál a helyszíneknél, ami úgy „következett”, nem is voltam vezér figura, inkább szürke egér, tettem a dolgom, semmi különcség, kilengés, inkább belesimulás a dolgok menetébe. A magam választott terepeken viszont épp ellenkezőleg, a baráti társaságomban, ifjúsági közösségben, hobbi tevékenységekben éltem igazán, akkor voltak ötleteim, hangom, szervező képességeim.

Lehet fura, de nem mindenütt vagyok ugyanaz, mert nekem nagyon fontos, hogy a közeg mit hoz ki belőlem (és én belőle) mennyire érzem magam biztonságban és ismerősen. Nyilván ennek függvénye, hogyan hatok én másokra és mit tapasztalnak rólam. Ezért van az, hogy az engem igazán jól ismerők közvetlennek, beszédesnek és alapvetően vidám természetűnek tartanak (negatívumok is vannak, ezt is tudják), a felületesen érintkezők pedig zárkózottnak, komolynak és tartózkodónak tarthatnak. Ez utóbbiaknak nagyon beszédes terepe volt a fővárosi egyetem, ahol annyira idegenül éreztem magam, hogy még a büfébe is nehéz volt bemerészkednem, hát még elvegyülni a többiek között.

Talán emiatt is van, hogy soha nem vágytam el úgy igazán és tartósan életem megszokott helyszíneiről. Ezekből tudom, hogy sokkal inkább röghöz kötött vagyok, mint ahogyan az talán a nagy szabadságvágyam mellett tűnik.  De nem csak ezt hordozom a nagyon mély, ősi vonalból, hanem a nyakasságom is, mondjuk úgy, nem annyira vagyok mindig rugalmas.

Ezek nem kritikák bárki felé, csak megállapítások és olyan kapaszkodó vonások, amik mentén meghatározhatom magam, és ami alapján engem is beazonosítanak. Nem csak családilag, hanem bármely közösséghez tartozásomban. Akikkel több köt össze, mint a tagság, mert nem csak vagyunk, de együtt hiszünk valamiben, munkálkodunk valamiért, és áldozunk rá időt/ pénzt/energiát…

Ahol a „befektetés” odafigyelésben, élményekben és abban az érzésben térül meg, hogy nem vagyunk egyedül.

És ahol biztosan tudjuk, hogy közünk van egymáshoz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.