Hírek Kiemelt Makó színes

A hét embere: Gyarmati Lászlóné

Nincs olyan ember a városban, aki ne hallott volna még a Gyarmati Cukrászdáról, ahol kézműves fagylaltokat és hagyományos süteményeket lehet kapni. Március 14-én hatalmas érdem érte Gyarmati Lászlóné Luncz Máriát: a Parlament vadásztermében Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől vehetett át állami kitüntetést. 

MH -Makó

– Mikor kezdtek el ezzel foglalkozni?

– Közel negyven éve, sőt, a férjem ő negyvenöt éve kezdte, és majdnem együtt kezdtük az egész munkálatokat. Először az apátfalvi ÁFÉSZ-nél dolgoztunk mind a ketten, a híres Mokka presszónak voltunk az első vezetői – mert tulajdonosai nem voltunk –, utána ’81-ben jöttünk be Makóra, és akkor kezdtünk egy kis vállalkozást a Petőfi utcában, és aztán pedig 1990-ben nyitottuk ezt az üzletünket, ami még remélem sokáig fog működni.

– Mit kell Önökről tudni, milyen süteményeik vannak, hogy telt az utóbbi négy évtized?

– Az az igazság, hogy mi a hagyományos ízekhez ragaszkodunk. A sütemények legnagyobb részét mind a férjem találta ki, ő egy nagyon maximalista, rendszerető és pedáns ember volt, aki a szakmájára is nagyon-nagyon hiú. Mindig az volt a célja, hogy minél jobb legyen: természetes anyagokból dolgozunk, nincs sok adalékanyag, a színezőanyagokat szinte nem használjuk.

– A fagylaltok hogyan készülnek?

– Hagyományos, főzött fagylaltokat készítünk, szoktunk lágyfagylaltot is, azokhoz is használunk rendes gyümölcsöt, különböző, úgymond finom pasztákat, amivel ízesítjük, de mindig az a célunk, hogy minél természetesebb és minél jobb legyen.

– Hogyan telt ez a négy évtized a cukrászda életében?

– Rengeteg munkával. A kezdetek kezdetén a napi 14 órákat dolgoztunk, és talán annak köszönhető, hogy az egy szem fiamat szeretetben és békességben tudtuk felnevelni, hogy a szüleim vigyáztak rá és törődtek vele, amiért a mai napig is csak hálás vagyok. A másik az, hogy nagyon szerettük a szakmát, főleg, hogy együtt voltunk, eleinte csak hárman dolgoztunk. Most már egy kicsit bővült a létszám, de ez is mind azért van, mert – a forgalom bár nemhogy nőtt, az mindig csökken – másabbak, sokkal nagyobbak az igények. Azelőtt 10 fajta fagylaltot csináltunk, most nemhogy 10 fajtát, 50-60 fajtát is tudunk készíteni, sőt, többet is: picikét, de több fajtát csinálunk. Mi is csinálgatjuk ezeket a diabetikus fagylaltokat, illetve a hagyományos gyümölcs és tejes fagylaltokat is.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki ebben a szakmában tudjon dolgozni?

– Azt szeretném mondani mindenkinek, aki bármilyen szakmát űz, hihetetlen alázat, türelem, nagyon sok lemondás és nagyon nagy szeretet kell hozzá. Itt nincsenek hétköznapok, vasárnapok és ünnepnapok, de ha az ember ezt így elfogadja, akkor boldog. És ha másnak ezzel örömet szerez, és a visszajelzések azt mutatják, hogy tetszik nekik, hogy jó és finom, annál nagyobb elismerés nem kell.

– Nemsokára itt a nyár, mi a makóiak és a turisták kedvence?

– Szerintem minálunk azok a hagyományos süteményeink, amiket szoktunk csinálni. Én úgy veszem észre, akik ide járnak hozzánk, azok szeretik a mi termékeinket. Az biztos, hogy nagyon sok, úgymond divatos fagylaltot kitalálnak, mert szoktam járni kiállításokra ide-oda, de megmondom őszintén, abszolút nem vagyok híve az ilyen sötétkék, lila, fekete fagylaltoknak, tudom, hogy ez a sláger, meg a gyerekek oda vannak érte, de én pont ezért nem is akarok ilyeneket, mert tele vannak ételfestékkel, ezzel-azzal, nem természetes. Így is annyi beteg gyerek van, nem létfontosságú, hogy én még a fagylaltjaimmal úgymond mérgezzem őket. Mint mondtam, nem szeretem a festékeket, természetes, hogy valamennyit mi is használunk, de a gyümölcs fagylaltoknál, a tejes fagylaltoknál minimálisan, sőt, szinte semmit nem használunk. A mi süteményeink nem rikító sárgák, nem sötétkékek, pedig tudom, hogy sokszor ez a dizájn, de én ennek nem vagyok híve, de azért szeretik a mi fagylaltjainkat. Hébe-hóba azért mi is csinálunk néha egy-két olyan divatosabbnak mondott valamit, de mi a hagyományos fagylaltokat csináljuk.

– Önnek mi a kedvence?

– Én mindent szeretek, bár fagylaltot nem igazán ehetek. A sütemények közül nekem minden jó, egyébként sem vagyok nagyon édesszájú, én a zöldség-gyümölcsöket pártolom, azt minden mennyiségben és bármelyiket, de természetes, hogy mindig megkóstolom én is a süteményt. Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem, de az alakom miatt nem nagyon örülnék, ha még neki is esnék. Most vannak ezek az új év tortái, merem ajánlani mindegyiket, nálunk a felkapott sütemények közé tartoznak. Csináljuk a hagyományos krémest is,  finom tortákat, igyekszünk úgy, hogy mindenkinek megfeleljen. Formatortákat, ilyesmiket nem is tudok vállalni, meg az a legnagyobb baj, hogy  kevesen is vagyunk, és nagyon nehezen találok embert. Nagyon szeretnék egy cukrászt legalább még felvenni, mert az egyik hölgy elmegy, és nekem ez nagyon nagy kiesés.

– Március 14-én a Parlamentben egy kitüntetést vehetett át, ehhez mit szólt?

– Nagyon meglepődtem. Azért is kezdtem a bemutatkozást úgy, hogy Luncz Mari vagyok, mert amikor először sorolták a díjazottakat, hogy genetikusok, kémikusok, fizikusok is vannak, akkor mondtam magamban: Úristen, Luncz Mari, mit keresel te itt, te kétkezi munkás? Nagyon-nagyon megörültem, büszke voltam, és kis elégtételt éreztem, mert a férjem százszor jobban megérdemelte volna, mert mindennek az alapja, amit kitalált, amit csinált, az üzlet, és annak legfelkapottabb süteményei, a tejszínesek, a somlói kockánk, szerintem az is sok mindenről beszél, hogy abból a mai napig nagyobb mennyiséget el tudunk adni. Őt illette volna meg nagyon, megmondom őszintén, eleinte kicsit piszkálta a csőrömet. Ő nem kapott soha kitüntetést, azt hittem nem úgy ismerik el a munkáját, elismerték, de soha nem tudtunk elmenni olyan rendezvénykre, ahová a város meghívott bennünket, mert fáradtak  voltunk. Amikor minden nap lenyomod azt a 10 órát, akkor nem tudsz társadalmi életet élni, de voltak céljaink, minden kis pénzünket gépekbe, az üzlet szebbé tételére, higiéniára költöttük – szóval a pénzt nem úgy éltük fel, hogy most világkörüli útra megyünk például. Igaz, mindig elmentünk nyaralni a tengerpartra vagy ide-oda, az az egy-két hét nagyon jól esett, hogy kicsit kikapcsolódtunk, de az volt a legnagyobb dolog az egész munkánk alatt, hogy együtt voltunk és mi ketten voltunk egyek, kiegészítettük egymást: a férjem a műhelyben, én az üzletben. A hét év óta eltelt hiányát nagyon-nagyon érzem, egyedül érzem magam, minden az én vállamra nehezedik. Próbálok eleget tenni, próbálok talpon maradni, és visszatérve a kitüntetésre: nagyon-nagyon jól esett és meglepődtem, mert nemhogy ilyen magas kitüntetést, soha semmilyent nem kaptam egész életemben. De nem a kitüntetés a lényeg, hanem az emberek szeretete, az, hogy visszajönnek hozzánk, 20-30 évvel ezelőtt ide járt diáklányok jönnek ide, amikor osztálytalálkozójuk van, és mondják, hogy de jó, hogy látjuk Marika nénit, most is olyan finom az a sütemény – ennél nagyobb elismerés nem kell.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.