Blog Szekeres Anna

Mi lett volna, ha…

Minden nagy találkozás végül nagy (el)válással zárul?

Már kislányként arról ábrándoztam, hogy milyen érzés lesz, ha az „Ő”-vel találkozom. Mindig csodálatosnak gondoltam a felismerést, ha rájövök, rá vártam, vele élem le az életem és boldogok leszünk, amíg csak tart az élet. A hajdani gyerek látszólag felnőtt, még ha belülről meg is maradt álmodozónak és reménykedőnek. Ha visszagondolok egykori énemre, akkor talán ezek a vonásaim azok, amik tisztán és sértetlenül maradtak meg bennem, amiken nem fogott az idő vasfoga és a tapasztalataim sem. Bármi is történt velem eddigi életemben, a hitet, hogy alapvetően mindennek van értelme és jó cél felé haladnak a dolgok, nem adtam fel. Így vagyok ezzel most is, amikor nem nagy és rózsaszín álmokról, csak a valóságról számolhatok be.

Amit nemrégiben egy filmélmény kavart fel. Ami után rácsodálkoztam, milyen jó érzés szerelmesnek lenni, mennyire felkavaró, inspiráló és szárnyaló érzés. Mennyi energiát, mosolyt és türelmetlen várakozást hoz a mindennapokba már csak a másikra való gondolás is. El lehet-e ezt felejteni, ha egy ideje már bezárta magát valaki a csalódások elleni páncélba és kell-e hagyni, hogy egyszer ezen rést üssön majd valaki?

Mindenki ösztönösen védi magát a nagy érzelmektől, leginkább azért, nehogy valakinek kiszolgáltassa magát. Hogy ne kelljen lecsupaszítani a lelkünket és ne éljenek vissza a legőszintébb gondolatainkkal. Pedig egy igazán jó kapcsolat nem létezhet e nélkül. Ha hiányzik a feltétlen bizalom, persze akkor is működhet az együttélés, csak más minőségben. Sokan élnek így, ahol a habarcs már a gyerek, a közös hitel, az együtt működtetett cég, a megszokás és nem a kémia. A realitások talaján maradva, ez utóbbit a matematika vette át: mennyibe kerülne a változás, mit kéne feláldozni valami másért és a megoldás gyakran a logika, tehát a maradás, akinél belefér, kiskapukkal, vagy a továbblépés-egyedül.

Mindenki arra vágyik, hogy szeressék, elfogadják, egyetlen és igazi legyen. Miközben mások megbecsülését és a saját tekintélyét sem akarja elveszíteni. Nem ítélek el senkit azért, ahogyan él, mert nem ismerem senki döntéseinek a hátterét. Mindenkinek van egy legőszintébb és legigazibb rejteke legbelül, ami csak az övé, és ami minden helyzetben iránytű számára. Abban bízom, ha ezt másoknál tiszteletben tartom, velem is ezt teszik, de legalábbis békén hagynak. Ám azt megéltem már, hogy miközben tőlem mindent várnak, cserébe csak a minimumot adják, és a happy end elmarad.

Minden kapcsolat, úgy gondolom, csodásan indul, másként nem volna értelme belevágni. Hogy mi lesz belőle, a körülményeken múlik jobban és nem feltétlenül a szereplők akaratán.

És örülni kellene, hogy megtörtént, még akkor is, ha véget ért. Nem szabadna hagynunk, hogy a jelenben érzett fájdalom vagy keserűség feledtesse azt, amiért egykor érdemes volt átélni.

Csak egy a gond. Hogy örökre feszít majd az érzés, hogy mi lett volna ha…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.