Blog Kiemelt Szekeres Anna

Égben jársz, vagy a földön állsz?

Valóra kell-e váltani minden (karrier) álmot?

Több évtizede vagyok a munka frontján. Nem tudom szerencse-e vagy sem, hogy ugyanazon a helyen űzöm az ipart, mióta elkezdtem a pályafutásomat. Még egy kezemen meg tudom számolni, mennyi főnököm volt. Jó a közösség, nincsenek klikkek, nagy marakodások, sőt azt is mondhatom, szeretem a munkahelyemet. (Annyira azért nem, mint egy ismerősöm tanácsolta, hogy legyen a hobbid a munkád, akkor nem kell egész életedben dolgoznod.) Kezdőként sok segítséget kaptam, elfogadtak, bátorítottak, mostanra megvan a helyem és ezzel együtt az el/ismertség is. A fizetésről nem ejtenék szót, semmi extra, csak ami jár ezért a végzettségért. (A közösség miatt megéri még így is.) Az eltelt több mint húsz év alatt sok tapasztalatot szereztem, ismerik a stílusom, tudják, mit várhatnak tőlem és én is, hogy mit másoktól.

Úgy igazából soha nem tűnődtem el a komoly váltáson – mostanáig. Hogy a felismerés csak a gondolkodásom és a hozzáállásom radikális változását jelenti-e vagy fizikai lépéseket is, még nem dőlt el bennem. Nem feltétlenül csak a jelenlegi tapasztalataim sarkallnak elhatározásokra, hanem az életkorom és az ambícióim is. Alapvetően pozitív tapasztalataim vannak, ha a teendőim elvégzésért kapott visszajelzésekre gondolok. De mi a fokmérője az elismerésnek? Az elvégzett feladatok mennyisége? A főnök dicsérete, avagy elmarasztalása? A kollégák megnyilvánulása? Az ügyfelek visszajelzése? Az idegállapotom a műszak lejártával vagy az éberen/átaludva töltött éjszakák száma? És mennyire számít, hogy én belül azt érzem, többre is képes lennék. Jó a vállveregetés, de hol marad az inspiráció, a szárnyalás? A rutin persze egyre többféle dolog elvégzésére ad teret, az ismétlődő feladatok újabb kihívásokra sarkallnak, hogy megtörjön a szürkeség. Egyelőre jól bírom a fő- és mellék státuszokat, amik elég jól le is fárasztanak. A jelenlegi nyugdíj szabályozást tekintve, most pont félúton vagyok. (Páran kiakadtak már, hogy ezen agyalok.) Ez jó pillanataimban motiváció, rosszakban lehangoló.

Azt viszont mindenképpen érzem, ha változtatni akarok, ez talán az utolsó (előtti?) pillanat. De úgy vagyok ezzel is, mint az egyszeri lány a házassággal, ami egyszer nem jött össze, másodszor meg nem próbálta… Kell-e kísérletezni, vagy ahogyan szocializálódtam: a járt utat fiam… Számít-e végül egyáltalán, hogy nagyobbra álmodjunk egy helyzetet és felvállaljunk olyasmiket, amit ha maradnánk a jelen állóvizében, meg sem történne? (Ez amúgy nem csak a munkahely vonatkozásában, hanem pl. a lakásom házra cserélésében is foglalkoztat.) Fontos-e, hogy a csillagokat kövessük és feszítsen az érzés, hogy erre is-arra is képes lennék, vagy becsüljem meg, hogy a földön járhatok? És kell-e azt bebizonyítanom, hogy meg tudnám tenni és el tudnám érni, vagy elég az, hogy én biztos vagyok benne?

Na, ezt nem tudom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.