Hírek Kiemelt színes Térség

A hét embere: Börcsökné Balázs Márta

A Kiszombori Karátson Emília Óvoda vezetője, aki az intézmény feladatai mellett az óvoda történetét is kutatja: legutóbb, az óvoda 135. évfordulóján tablót avattak az utóbbi száz év dolgozóinak arcképével.  Börcsökné Balázs Mártával a pályája indulásáról és a kutatásairól is beszélgettünk.

Kiss Dániel – Kiszombor

– Hogyan jött az Ön életébe az óvodapedagógia?

– Nem óvónőnek készültem, tanár szerettem volna lenni, de úgy hozta az élet, hogy egy fél ponton múlt, hogy nem sikerült. De hogy jött az óvoda ebbe a képbe? Csodálatosan szép emlékeket őriztem az óvodáról, a mai napig nagyon sok mindent fel tudok idézni, rengeteg képet őriztem erről, ezek kellemes, jó emlékek. Közel lakom az óvodához, ez is egy indíttatás volt, és amikor megkaptam a papírt, hogy nem sikerült, fogtam magam, bejöttem másnap ide megkérdezni, hogy van-e esetleg munka. Olyan érdekes az élet és a sors, hogy volt. Akkor még sok képesítés nélküli óvónő dolgozott, ez nem most volt már, 1984-ben. Aláírtam végül a szerződést, hogy akkor megpróbálom. Úgy, hogy gimnáziumban végeztem, fogalmam sem volt, mi az az óvodapedagógia. Másnap már az iskolából is megkerestek, de akkor én már aláírtam a szerződést. Időközben, hat évvel ezelőtt megszereztem egy tanári végzettséget is, tehát az általam eltervezett irányt mégiscsak teljesítettem, nyelv- és beszédfejlesztő tanár lettem, ez a szak nagyon jól adaptálható és használható itt, ebben az óvodában is. Tehát én így kerültem ide, és mindjárt belekerültem a mélyvízbe. Az akkori vezetőm valószínűleg bízhatott bennem, mert többen is voltunk képesítés nélküli óvónők, körülbelül egy hét után kaptam egy csoportot, önállóan. Nem tanultam óvodapedagógiát, mégis elfogadták a gyerekek, elfogadták a szülők, de nagyon nehéz egy év volt. Viszont akkor már tudatosodott bennem, hogy ez a pálya nagyon szép, én ezt szeretném csinálni: felvételiztem a Szarvasi Óvónőképző nappali tagozatára, itt végeztem a tanulmányaimat.

 

– Hogyan kapcsolódik ehhez a történelem? Miként szerette meg?

– Az apai nagyapám nagyon szerette a történelmet, és amikor gyerekként elmentünk hozzá, akkor csodálatos könyveket, albumokat találtunk, ezeket olvasgattunk a nővéremmel. Mi ezen felbuzdulva régészek akartunk lenni, és ennek köszönhetően a nővérem történelemtanár lett, szóval valószínű, hogy ez az ág megmaradt. Én váltottam, de mégis megmaradt valószínűleg tőle ez a minta. Hiszen a szüleink, nagyszüleink nagyon fontos minták az életünkben.

– Az óvónői szakdolgozatát is Kiszomborról írta, ez az országos TDK-ra is bekerült. Legutóbb a 135. óvodai évfordulót ünnepelték, amin egy nagyon szép tablót is avattak. Mikor kezdődött az évfordulók ünneplése az óvoda életében?

– Éppen abban az évben volt száz éves az óvoda, amikor én elkezdtem dolgozni, vagy legalábbis azt hitték, hogy akkor lett, ’84-ben. Én amikor idekerültem, akkor abban az évben volt egy százéves, jubileumi évforduló. A mostani évfordulónkra készülve kerestem régi dokumentumokat, és megtaláltam egy ilyen írásos beszámolót, hogy hogyan készülünk az ünnepekre. Azért ez egy nagyon érdekes időutazás volt, hogy pont a sajátomat találtam meg, és pont egy másik ünnep kapcsán, de én fontosnak éreztem ezt megemlíteni abban az írásos beszámolómban. Ez volt az első, aztán amikor vezető lettem, az első dolgom volt, hogy jelentkeztem közoktatási vezetőnek, hiszen vezető csak úgy tud lenni valaki, hogyha a vezetés mesterségét megtanulja. Ez szintén szakdolgozattal zárult, ekkor kezdtem el írni az óvoda történetét, ezt választottam, akkor már tudatosan. Később, néhány év múlva, a kiszombori monográfiát is tervezték megírni, és akkor felkért Marosvári Attila, hogy fejezzem be, folytassam 2008-ig. Nekifogtam még egyszer, elmentem a múzeumba, levéltárba, irattárakba, és igyekeztem ennek az óvodának a 125. évfordulóját megszervezni, mert közben nem voltak megemlékezések. Viszont az eltelt 25 év adta magát, hogy érdemes egy nagyobb ünnepségsorozatot kialakítani, és egy egész ünnepi hetet álmodtam meg, koordináltam is, és kollégáimmal sikerült is megcsinálni. A Mosolygó Gyermekarcok Alapítványunk segített abban, hogy az óvodai évkönyv kiadásra kerüljön erre a jeles évfordulóra, ezt követően megjelent a kiszombori monográfia is, amire azért vagyok nagyon büszke, mivel egy igazán tudományos és nagyszerű munka, és jeles és ismert szerzők közé kerülhettem. Ezen a 125. évfordulón minden kollégámat megajándékoztuk egy-egy ilyen évkönyvvel. A legnagyobb attrakciója az volt, hogy akiket tudtunk, elhívtunk az óvodába, nagyon-nagyon sokan eljöttek, olyan idős emberek is, akik azóta sajnos már nem lehetnek közöttünk. Egy igazi nagy találkozást sikerült összehozni. Én azt gondolom, hogy ez egy nagyon-nagyon nívós és szép, jelentős megemlékezés volt. Ezt hangsúlyozta, hogy elhívtuk a martonvásárhelyi óvodamúzeum igazgatóját, alapítóját Harcsa Tiborné Kati nénit, aki itt töltött velünk 3-4 napot, és ő volt a gazdája egy kicsit ennek a rendezvénynek.

– Hogyan lett ebből hagyomány?

– Megrendeztük a százharmincadikat is, ami után elhatároztuk, hogy minden évben a gyerekekkel megünnepeljük az ovi szülinapját. Ilyenkor a kis tehetségcsoportjaink mutatkoznak be, mi is valami finomsággal, műsorral meglepjük a gyerekeket, de velük együtt kell ezt megünnepelni.

– Önnek személyesen mit jelent, miért tartja fontosnak az ünnep megtartását? Mit jelent ez az óvodának és Kiszombornak?

– Leginkább azért, mert sajnos ez az épület eltűnt. De mindenkinek ott van a szívében, és rengeteg kép, relikvia, ajándék őrzi, akár bronz plakett, rajzok, látszik, hogy a falunak ez egy fontos, megválaszolatlan kérdés, mert nem sikerült a dolgozatomban sem feltárni, hogy miért bontották le. Mert egy nagyon szép épület volt, annyira barátságos, hogyha most is meglenne, akkor egy felújítással ékköve lenne a központunknak ez az óvodának átalakított épület. Azért tartom fontosnak, mert legalább, amíg így emlékezünk rá – és bár ha valójában nincs is meg az épület – mégis talán meg tudjuk őrizni. A 125 éves évfordulón a régi óvodának a márványtábláját elhelyeztük itt, hogy legalább egy darabja maradjon meg, és ne csak az eszmei emlék, érték. Engem mi motivált? Egyrészt nagyon szeretem Zombort, és szerintem ez az óvoda – miután rájöttünk, hogy környékben más ilyen idős intézmény nincs – talán ezért is fontos, hogy őrizzük, másrészt szerintem ha az ember leteszi a lábnyomát, valami maradandót alkot, az jó érzés, a személynek is, és ha gazdagítja vele a települését, történetiségét, hagyományait, akkor én azt gondolom, hogy beteljesül az eredeti cél.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.