Blog Szekeres Anna

Veszteségeink

Nem mindegy, mit kezdünk velük.

Senki sem szeret veszíteni, viszont abban különbözőek vagyunk, hogyan éljük meg a kudarcainkat. Én nagyon nehezen, mert az önmagamat marcangolók táborát erősítem. Mondhatni, nem a sikerek iránt orientált, inkább a hibákat, bukásokat elkerülő személyek közé tartozom. Alapvetően mindig is ilyen voltam, és ahogyan telik rajtam az idő, ennek a vonásnak a tünetei erősödnek fel bennem. Hisz még ugyan tartom az ütemet és próbálok az elvárásoknak jól megfelelni, de azt észrevettem, hogy ez egyre több időt és energiát igényel tőlem. És pont emiatt, sokszor kapcsolok még nagyobb fokozatba. Arról már írtam, milyen családi hagyományok és minták befolyásolták iskolai ténykedéseimet.

Amellett, hogy hordozok fájdalmakat ezzel kapcsolatban, a küzdés és a bizonyítani akarás is itt kódolódott belém. Ha erre gondolok, emlékeztetem magam, hogy mindig van egy másik oldala is a dolgoknak, akármerről nézzük. Ez a rossz idején biztató, a pozitív időszakokban felkiáltó jel. Amikor azt szeretnénk, hogy örökké tartson valami, az nyilvánvaló, hogy csak a jó dolgokra értjük, de mivel tudjuk, hogy ez lehetetlen, az örömünk sosem teljes. Mostanában sokszor eszembe jut ez, ha a szüleimmel, az idős kutyusommal, számomra kedves, beteg ismerősömmel vagy a biztonságos emberi kapcsolataimban, közegemben és viszonylagos egészségemben vagyok, hogy szeretném és bárcsak és olyan jó lenne és mindig…

Próbálom a pillanatokat megbecsülni, persze nem mindig sikerül, sőt. Később meg már nehezebben megy a felidézés, inkább jön az idealizálás, a nosztalgiázás. Mert bármilyen veszteségünk van, visszavonhatatlanul lesz előtte és utána idő. És közben az esemény, ami mindent megváltoztatott. Ami után már soha nem leszünk azok, akik, és amik voltunk. Mindenre másként tekintünk, megváltozik, és örökre eltűnik bennünk az a világ, ami feltételek és fájdalmak nélküli volt. Az évek múlásával szaporodnak a veszteségek és gyarapodnak a tanulságok: Hogy szerencsések vagyunk, mert létezett, ismertük, a miénk volt. Gazdagította az életünket.

Nekem március, amellett, hogy imádom a tavaszt és a természet ébredését, emlékeztet mindig arra is, aki, és ami már nincs. Most is fáj, ha ezeket idézem fel, de az eltelt idő abban segít, hogy ez mindig szelídül is. Azt a hiányt, az ő helyét soha nem tölti be semmi, de már van mellette tér másnak is. Csak így lehet túlélni mindent. Hogy mindig csak egy kicsit jobb, egy picit másabb.

Minden elmúlik egyszer.

Szeretnék lelkifurdalás és megbánás nélkül visszagondolni mindig arra, ami jó volt.

Ezzel viszont most van dolgom és ezért ma kell tennem.

És a reményt, hogy ez sikerülhet, azt soha nem akarom elveszíteni.

One Response

  1. “Az évek múlásával szaporodnak a veszteségek és gyarapodnak a tanulságok: Hogy szerencsések vagyunk, mert létezett, ismertük, a miénk volt. Gazdagította az életünket.” Naívan azt hisszük, hogy nem öregedtünk közben, csak tapasztaltabbak lettünk. Igen tapasztaltabbak, de az a sok fájdalom, ami időközben “jobbról-balról arcul csapott” az nem múlik el nyomtalanul. Az akaratlanul is belénk ivódik, és mi “tapasztaltabbak” hiába mondjuk, hogy csak a szépre emlékezünk, közben a fájdalom meg belülről marcangolja testünket-lelkünket. Minél tapasztaltabbak leszünk, annál több lesz a múltunk és annál kevesebb lesz a jövőnk! Új és még újabb szép emlékeket igyekszünk gyűjteni, hogy elnyomjuk “veszteségeinket”, miközben belerokkanunk a múlt fájó veszteségeibe. És mindez miért? Mert nem vagyunk vasból, érző és “vérző” lelkek, emberek vagyunk.
    Persze, nem kell feladni a reményt, lásd “Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez” elégiáját példaképp! Ha belegondolunk kb. ennyit jelenthet a remény. Ennyire megyünk vele.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.