Blog Szekeres Anna

Választások(k)

Szigorúan politikamentes övezet, de a felelősség itt is nagy. A komoly leckék már óvodás korunktól kezdődnek. És ha nem jól gondolják a szüleink, akkor azt egész életünkben nyögjük majd? A nagy döntés: melyik iskolát válasszuk?

Az én korosztályomnak még evidencia volt, hogy honnan hová megy az út. Ki melyik körzetben lakott, oda járt óvodába, iskolába. Legfeljebb az ügyes énekesek és sportos gyerekek mérettették meg a képességeiket a tagozatos intézményekben. Most, ha „sima” osztályba akarja járatni egy szülő a csemetéjét, nemigen teheti meg, mert valamit választani kell/érdemes. Hogy ez idegen nyelv, tesi, matek, humán vagy egyéb orientáció legyen, nem árt elsősorban a még minden iránt nyitott és valószínűleg lelkes óvodást ismernie a szülőnek. Ez szerencsére sok esetben működik, ám előfordul, hogy a jót akaró felnőttek leginkább a saját elképzeléseiket, és ha nem is tudatosan, olykor a nem teljesült vágyaikat akarják valóra váltatni gyermekükkel. Szerencsére nálam ilyen nem volt, alapvetően „csak” a teljesítményt várták el (egy jegyet ismerek, az ötöst). Hát, bevallom, ennek ellenére könnyen megbarátkoztam gyengébbekkel is, a fizikát pl. egészen szép mélységekig vittem.

Én igazi későn érő gyerek voltam, sokáig nem derült ki, igazán mi is az, amiben tehetséges vagyok. Ezért elég kacskaringós utat jártam be az iskolás éveim alatt. De egyik „szakmámat” sem bántam meg, még akkor sem, ha van, amivel egyáltalán nem foglalkoztam később. Tapasztalásnak jó volt és annak felismerésére is, mi az, ami nem én vagyok. Ezért nem gond szerintem, ha egy szülő nagyvonalú ebben és hagy időt a beérésre és a nagy felismerésekre. De úgy, hogy azért a háttérben ott áll és biztos támasz, nehezebb időkben is.

Ha most újrakezdhetném, biztos, hogy nyelveket tanulnék. Nekem még csak egyet lehetett, és nem mentem vele túl sokra. Végül a diploma megszerzése hajtott más nyelv vizsgázására, de elárulom, nem ez volt harmincas éveim legjobb élménye. Amit még sajnálok, hogy nem sportoltam. Ennek nem voltak hagyományai a családunkban, és ha volt felesleges energiánk, akkor azt a mezőgazdaságban volt alkalmunk levezetni. Tehát, mozgásban voltunk és kitartásra neveltek, csak másképp.

A most felnövőknek ez már lírázás és sok minden nem gond, ami a lehetőségeket illeti. De a fokozódó elvárások, az egyre sokfélébb követelmények sokkal nagyobb tudatosságot várnak el a szülőktől és több kitartást a fiatal generációtól. Úgy gondolom, mindenki a legjobbat akarja a gyermekének akkor, amikor még egy szakkörre, különórára íratja be és hétvégén is gyakoroltatja. Én csak magamról tudom, hogy kellett a játék, a bandázás, a sarokba dobott iskolatáska és a szabadban töltött idő is. Meg a szeretet, és az, hogy lehessen hibázni, elesni és továbbmenni. Hogy abból sincs baj, ha valami elsőre nem megy és nem a legjobban sikerül.

A végére úgyis kerek lesz minden. És ha nem, akkor annak is van értelme.

Még ha most nem is tudjuk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.