Kiemelt Makó színes

Emlékszik még a régi makói karácsonyokra?

Még 40 forint volt egy kiló banán és 30 egy kiló narancs és csak egy kiló almával együtt adták a Szegedi úri ABC-ben, általában fehér volt a karácsony, s a gyerekek a téli szünetben vidáman szánkóztak a Maros töltésen. A Kállai kollégiumban a KISZ-titkár volt a télapó és sláger ajándék volt az űrrakéta, a lábbal hajtós autó és a bicikli – emlékeztek vissza olvasóink. Képek: fortepan.hu

Korom András – Makó/Karácsony

Régen minden más/jobb volt mint most – tartják az idősebb makóiak, akik fel is idézték, hogy miben voltak mások, és jobbak a régi karácsonyok, mint a mostaniak. Az emlékeket egy éven át gyűjtöttük, leginkább a járókelőket faggatva.

Nem volt narancs és banán egész évben, de karácsonykor lehetett azt a boltban kapni. Igaz, hogy fejenként csak 2 kilót és csak úgy, ha ugyanannyi almát is kért az ember – idézte fel az élményeit egyikük. A 40 forintos banánért és a 30 forintos narancsért persze tülekedtek az emberek, s ez volt az a sor, ahová a családtagok – idegennek tekintve egymást – mind beálltak. A muszájból vett savanyú alma aztán hol a legközelebbi kukában kötött ki, de akadt, aki csak úgy letette a zacskót a Szegedi úti ABC előtti buszmegállóba. Persze a Szegedi utat sem így hívták.

A legnagyobb ajándéknak a lábbal hajtós Moszkvics számított – tudtuk egy másik járókelőtől, aki addig vágyakozott a ’60-as évek játékslágerére, míg azt ki nem nőtte. Persze a Télapó (a Jézuskát csak a nagymamák emlegették) sosem hozta el neki ajándékba. Érthető, hiszen 300 forintért adták a játékboltban, ami a 3,6-as kenyér korszakában horribilis összegnek számított.

– Édesanyám a fegyvergyárban dolgozott, arra emlékszem, hogy egyszer a régi Hagymaházban rendezték a Mikulás ünnepséget. Meg arra, hogy kerékpárral indultunk el a Farkas Imre utcai házunkból, de már csak az ajándék átadásra érkeztünk oda. A hatalmas hó miatt ugyanis  csak tolni tudta a biciklit, rajta engem és a húgom, azt is csak nagy kínnal-keservvel – mondta egy harmadik emlékező, aki később maga is dolgozott a fegyvergyárban.

A legtöbben arra emlékeztek vissza szívesen, hogy még igazi gyertyát gyújtottak a szülei az otthoni karácsonyfájukon, de félve, nehogy kigyulladjon az egész fa. Még nem volt divat az adventi gyertya és az adventi koszorú. Többen félve mentek az éjféli misére, hiszen emlékeztek, hogy az ’50-es években még aktivista fiatalok írták fel a templomba járók nevét. Igaz olyan visszaemlékező is akadt, aki, igaz már az 1980-as évek legvégén, felnevetett mise közben, amikor megpillantotta a szentelt ostyát épp magához vevő üzemi szakszervezeti titkárt és a függetlenített párttitkárt. Arra kíváncsi lett volna, hogy vajon milyen bűnüket gyónták vajon meg: hazudtak, paráználkodtak esetleg loptak? – de ez sosem merte megkérdezni tőlük.

A Kállai Éva kollégiumban egyszer a 601-es ipari szakmunkásképző KISZ-titkára volt a télapó. A jellegzetes makkos cipője, illetve magasan sípoló köhögése árulta el – idézte fel az egyik egykori kollégista, akinek egy foga bánta az akkor ajándékba kapott kakaós szaloncukrot, mely olyan keménynek bizonyult, hogy beletört az egyik zápfoga.

– Izgalmas meglepetést kaptam a ’60-as években. Talán még iskolás sem voltam, amikor egy űrrakéta volt az egyik ajándékom. Olyan fémből készült, amelyet fel kellett húzni, majd az vízszintesen elindult. Amikor nekiment egy bútornak a hegyével, kilövő állásba emelte magát, s lenyílt a lépcsője, hatalmas zörgés közben. És – ha jól emlékszem – az ajtóban ott állt egy festett űrhajós. Na azzal nagyon sokat játszottam – árulta el egy ma már nagypapa. Aki egy másik karácsonykor kapott egy használt gyerekbiciklit, amit a hó és a jég ellenére ki is próbált. Aztán a kórházban remek gipszet kapott a kezére. Az iskolában pedig mindenki irigyelte, mert nem tudott miatta írni.

– Sarki házban laktunk, ezért édesapám – emlékeim szerint – karácsony reggel mindig a havat hányta, vagy a járdát szórta le hamuval, hogy ne csússzék. Hiába volt farkasordító hideg, a testvéremmel és az utcabeli gyerekekkel az egész téli szünetben a Maros töltésen szánkóztunk délelőtt és délután is. Édesanyám többször is kijött értünk, hogy jöjjünk be melegedni, mert megfagyunk. De nem fagytunk, sőt melegünk volt. Az egyik gyerek egyszer egy katonai sítalppal érkezett. No azzal mindenki akkorát esett, hogy csak na, de semmink se tört el – idézte fel az egyik örökifjú. – Azon a karácsonyon egy villanyvonatot kaptam, igaz csak egy körpálya volt hozzá, napokig játszottam vele, nem is akartam lefeküdni este aludni – idézte fel  régi emléket.

Köszönjük Balogh Ferencné, Farkas Ernő, Tóth Pál, Kiss Imre és a többiek emlékeit.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.