Blog Szekeres Anna

Kutyahűségben

Mert mindenkinek jár történet egy négylábú igaz barátságáról és feltétel nélküli ragaszkodásáról.

Gyerekként sokáig nem lehetett otthon kutyánk, annak ellenére, hogy kertes házban laktunk és nagyon vágytam rá. „Elvi okokból”, tehát nem volt rá igazán logikus magyarázat, miért nem. Amikor egyszer ellátogattunk egy ismerősünkhöz, kuvaszkölyök játszottak az udvarán. Én lepődtem meg a legjobban, amikor végül egyet hazavihettem – indok nélkül. Középiskolás voltam már, de ezen a terepen nagyon kezdő, így kicsit későn, de együtt tanultuk a „közös” életet.

Amikor hozzánk került, olyan kicsi volt, hogy a kapu alatt is kifért és mindig fülelte-várta, mikor érek haza. Az érettségimre készülve, biztos nagyon unhatta már a félhangosan mormolt tételeket, de hűségesen ült mellettem az udvaron, arra gyúrva, mikor játszunk egyet pihenésként. Összenőttünk az évek alatt, sok örömömről és bánatomról tudott, amikor „beszélgettünk”; csak nézett az okos, barna szemével vagy odatelepedett a lábamhoz és tudtam, nincs is baj. Családtaggá vált, ő volt az udvar ura, igazgatta a macskákat, idegen sem két, sem négy lábon nem közelíthetett csak úgy. Szóval, rendben tartotta a terepet éjjel-nappal. Fiú létére néha ugyan voltak hisztis dolgai, de a ragaszkodása mindent felülírt. Szép kort élt meg és az utolsó időkig becsülettel szolgált, betegen is vigyázott mindenre. Nagyon megérintett a halála, még úgy is, hogy nem ért váratlanul. A kertben temettük el a barackfa tövében, ahol olyan sokszor hűsölt.
Még ha fájt is az elvesztése, azt tudtam, hogy örökre kutyás ember maradok.

Így került újra a családba egy kis fekete-fehér foltos szőrmók. (Amely azóta szépen felcseperedett.) És ugyanúgy, mint először, most is a négylábú választott engem, a testvérei közül ő közelített felém. Azzal az örömmel és bizalommal, mint 13 év elteltével a napokban, amikor akaratán kívül kalandba keveredett és eltévedt. A már nagyothalló és fájó lábú öreg barátom egyből futott felém, amikor meglátott és bár sosem ült autóban, első szóra utazott velem – az idegen, ismeretlenből az otthonába. Azóta, ha lehet, még hálásabb és mi is még jobban figyelünk rá. Ő a mi kis házi „levelibékánk”: tudjuk, mikor jön időváltozás, mert nála pontosabban senki nem jelzi a frontokat. De leginkább a barátunk, látjuk, ha szomorú, amikor felhőtlenül örül és ismerjük a rigolyáit, ha békén kell hagyni, és ha igényli a társaságot.

Amikor kerestem, féltem, sosem találom meg és azt éreztem, valaki fontos veszett el, akinek nagyon fájna a hiánya. A kutyák feltétel nélküli szeretete és ragaszkodása szerintem mindenki lelkét megérinti. Látszólag mi neveljük őket, de magamon tapasztaltam, milyen sok dologra tanítanak minket is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.