Blog Szekeres Anna

És csak futok és futok

A legjobb, hogy valami okán és nem csak után (mint tettem azt egy időben a buszhoz és órákra menet). Olcsó és egészséges terápia, hasznos időtöltés és még annyi minden.

Mondhatni, egész életemben szedtem a virgácsaimat. Nem vagyok egy késős típus, inkább igyekvő és sűrítő, olyan „gyerünk, haladjunk!”-fajta. (Munkahelyen ez az ütjük-vágjuk a feladatokat kategória.) Szóval, nem ismeretlen számomra az időzavar, a teendők lista pipa és a felgyorsult szívverés kísérő jelensége. Ahogy telik felettem az idő, sokszor érzem néha gyilkosnak a tempót, ami inkább egyre csak fokozódik. A pörgés és az ebből adódó stressz levezetésére vannak régi, jól bevált módszereim (fodros palacsintasütő, széttört felmosó vödör és társaik), ám sajnos rákaptam egy másik megoldási módra is, az evésre. Míg másoknál esetleg a gyors ritmus gyomorideget vált ki, nálam éhséget. Ezzel nem is volt probléma, mígnem az ülőmunka gyilkos kombinációjával együtt gyorsan felszaladt rám pár kiló. Ha nem is látványosan, de számomra érzékelhetően (szoros naci, szűkülő felsők és szuszogás). Szóval, a helyzet kialakult és megoldásra várt. Eddigi életem felében mindig jártam tornázni, lelki bajok idején leginkább, de végül ezek is rutinszerűvé váltak és nem motiváltak semmire. Maradt a probléma és jött a megvilágosodás egy leértékelésen, ahol futócuccokat lehetett jó áron beszerezni. És erre szó szerint rámozdultam.

Először csak pár körrel kezdtem a pályán, heti egyszer-kétszer. Ma már hiányzik, ha egy hétköznapi reggel nem futással indul. Nem akarok álszenteskedni, kábé egy évig nagyon szenvedtem, nem nagyon éreztem azt az eufóriát, amiről mások beszámolnak, és a kilóim sem mozdultak. Csak azért nem adtam fel, mert közben egy csomó jó tapasztalatom is volt. Mindig hajnalban járok, amikor a város csak ébredezik még, tehát általában egyedül vagyok. Nem zavar senki és semmi, legfeljebb madarak és a környék macskái bukkannak fel. (A pálya körül az álmos, jól beöltözött biciklizők inkább csak hüledezve néznek vékony futóruhában, gondolva, miért nem alszok, ha még lehetne). Azon túl, hogy szép a napfelkelte, a táj gyönyörű és minden évszakban más, a legjobb érzés, hogy egy idő után észre sem veszem, hogy futok. Gondolkodok, értékelek, összerendezek magamban, el- és kiengedek. Bánatot, haragot, sikertelenséget, mindent. Volt, hogy a napi penzum teljesítése után arra se emlékeztem, mi bajom volt, amikor elindultam. A hajnali szertartásom rendszert vitt az életembe és közben tényleg azt tapasztalom, én is része vagyok egy nagyobb egésznek. Már megismernek és én is tudom, ki mikor jár arrafelé.

Nem vagyok Hamupipőke, hogy egy cipő alapvetően megváltoztassa az életemet, nem készülök olimpiára sem és továbbra is szeretem a csokit.

Csak azt érzem, hogy jó felé visznek a lábaim. Ennél több most nem is kell.

Egyszer majd csak odaérek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.