Blog Szekeres Anna

Egyszer élünk!?

Érdekes, hogy a semmi néha jobban összetart, mint a valami.

Mi van akkor, ha nincs különösebb okunk arra, hogy ne teljesítsük azt, amiről tudjuk, hogy a másik vágyik, de mégsem tesszük meg? Szeretjük azért, vagy magunkat még inkább? Miért fontosabb sokszor az, hogy mi jól érezzük magunkat, akár azon az áron is, hogy a mellettünk lévő nem? Ha kapcsolatban vagyunk, akkor az adok-kapoknak egyensúlyban kell lennie, hogy jól működjön a dolog? És ha nem, akkor az elég alap a továbblépésre? Meddig reménykedünk, kell-e várnunk, hogy valami változzon? Mit adunk fel azért, hogy ne legyünk egyedül? Az álmainkat, a büszkeségünket, a munkánkat, a függetlenségünket, esetleg ezek kombinációt vagy egyiket sem és akkor boldogan élünk, míg meg nem halunk – egyedül…?

Bízom abban, hogy nem csak engem foglalkoztat a téma. Úgy képzelem, hogy van az a pont az ember életében, amikor véglegesen dönt az életformájáról, a munkájáról, a közösségekről, ahová tartozni akar és a személyekről, akikkel kapcsolatban akar lenni (az „én” család alap, itt most azokról a körülményekről van szó, amiket magunk választunk).

Szóval, a pillanat biztosan eljön, és ennek köze van az életkorhoz és azokhoz a tapasztalatokhoz, amiket addig megéltünk és amikre megbölcsültünk. Az viszont, hogy ezt felismerjük-e, tudatosítjuk-e, na, az itt minden kérdés gyökere. Mert lehet, hogy csak a krízist érezzük, vagyis azt, hogy marhára nem ott tartunk, amit elképzeltünk ekkorra és nem azzal élünk, akivel szeretnénk, és még mindig azzal foglalkozunk, ami rég nem okoz örömöt.

Hogy ezekben a helyzetekben mit teszünk, az nem mindegy. Szűkebb-tágabb ismeretségeimre tekintve, leginkább semmit. A szomorú, hogy olykor még a család sem érti, mi van velünk (már elfelejtették, hogy nekik is volt ilyen, túlélték és kész, mit kell ezzel foglalkozni).

Tehát marad az őt akartad, te tudod, majd látod, neked kell döntened stb. És ez mind igaz is. A barátok már lehetnek hasonló cipősek, de vigyázat, ez is ingatag talaj. Mert ha átrágod-döntesz-lépsz és még jól is sül el, akkor nem biztos, hogy a cimboráid is maradnak (túl sok mindenre rávilágítasz akaratlanul is, nyáj-effektus, egyebek), vagy ha mégis, a közös dolgok futnak ki alólatok (ez alól kivételek az öribarik).

Régen tartoztam egy társasághoz, az „egyszer élünk” mottó jegyében. Nem jött be, miután tényleg úgy alakult, hogy komoly sorsdöntések is születtek, nem csak kávézgatás volt a program.

A címre visszatérve, a nem hívők szerint igen. A vallásosak szerint is, de kiegészítve, hogy aztán meg örökké, a spirituálisok szerint pedig nem biztos vagy biztos nem.

Ahogyan a célra tekintünk, úgy járjuk az utunkat. 

Nem vagyunk egyformák. És ez annyira jó.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.