Blog Szekeres Anna

Szenvedélyek nyomában

Szexmentes házasságok, lelkesedés nélküli munkavégzés és fásultság – valóság, rémkép vagy végzet, ami előbb-utóbb mindenkit utolér? És hová tűnik a szenvedély?

Törvényszerű az, hogy egy idő után minden ellaposodik, érdektelenedik és langyossá válik? Mi darál be bennünket: a napi rutin, a monotonitás vagy az idő? Korosodva egy lefelé tartó spirálban haladunk akár akarjuk, akár nem, vagy az élet végig felültet a hullámvasútra, ahol vagy az örömtől vagy a depis időszakoktól szédelgünk? (Az állandó, minden oxi lehetőségét zárjuk ki, nem állítva, hogy létezik másnál ilyen, de nekem a sok pozitív szemlélettől, önmegvalósítástól olykor zsong a fejem – bocs.)

Szóval, biztos mindenki tapasztalta már, hogy vannak kifejezetten „tüzes” időszakai, amikor úgy érzi, nincs lehetetlen, sem elvégezhetetlen munkamennyiség, sőt megfoghatatlan veréb se. Hogy ezeket a hittel, lelkesedéssel teli időszakokat mi inspirálja, különböző lehet, táplálhatja egy motiváló főnök, egy szerelem, vagy kihívásokkal teli munka stb. A lényeg, hogy van valami belső erő, ami hajt bennünket, hogy eredményeket érjünk el, hasznosnak, megbecsültnek és értékesnek, szeretettnek érezzük magunkat. Naiv időszakainkban azt hisszük, örökké tartanak ezek az állapotok és nehezen viseljük a hiányukat. Ilyenkor jön, hogy a munkahely csupán feladatok halmaza, a mellettünk lévő ember csak idegesít bennünket és mindenből elegünk van, vagy éppen nem érdekel semmi bennünket. Életöröm nulla, szenvedély mínusz kettő, megoldás sehol. Aztán jönnek a pótcselekvések és a hiánybetegségek, vagy amikor mesterségesen turbózódunk fel a vágyott állapotra. Persze legtöbbször azért a saját hajunknál fogva húzzuk ki magunkat ezekből a helyzetekből (bár sokat segít a baráti kocsmatúra, a kiadós alvás, a bokszzsák vagy az agyalás-mentes fizikai munka is rogyásig). Hogy szükség van mégis ezekre a szitukra, bizonyíthatóan belőlünk okosodunk, erősödünk a legtöbbet (mondjuk csak a kikeveredés után vagyunk képesek ilyesmire).

Szerintem bármit is teszünk, azt szenvedéllyel kell cselekednünk, vagy azokat az utakat, személyeket keresnünk, akik, amik ezt erősítik bennünk. Nyilván észnél kell lenni, mert gonosz manóként vállalhatatlan és egészségtelen helyzetekbe is tud bennünket vinni. De mindenképpen érdemes a kreativitás, lendület adta hasznos szeleket befogni (ha vannak). Előfordul, hogy régóta jól megszokott terepen járunk (házasság, évtizedes munkaviszony, nemszeretem munka, összejárós-haladatlan viszonyok és társaik), amik kevés meglepetést okoznak, és úgy gondoljuk már minden választ, fordulatot ismerünk, ám itt sem szabad feladni! Magamat is biztatom azzal, ha van egy kicsi parázs, érdemes piszkálgatni.

Ám lehetnek teljesen élettelen vagy reménytelen helyzetek, ahol magunkat tudjuk csak csiholgatni, ha akarjuk és bírjuk egyáltalán. Ha nem, érdemes a vágyainkat iránytűként használni és az ösztöneinkre hallgatva, azon az úton haladni, amit szenvedéllyel tudunk járni. A baj az, hogy mindig azt hisszük, van elég időnk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.