Blog Szekeres Anna

Nem adom fel

Pedig sokszor azt érzem, nem bírom tovább. Fáradtság, mókuskerék és depis pillanatok után azért mindig felragyog a nap.

– Öregszel – mondta kedvesen az egyik barátnőm és az állítás igazságával valóban nem lehet vitatkozni. Nem annyira a külsőmre tett megjegyzés volt ez, hanem reakció arra a kijelentésemre, hogy úgy érzem, egyre kevésbé akarok bizonyítani másoknak és leginkább hagyjanak békén mások, ha lehet. Hogy ez átmeneti mélypont vagy tényleg kortünet, még nem derült ki, de tényleg egy ideje már nem akarok már mindenáron megfelelni, sem lelkesedni olyan dolgok iránt, amit nem érzek a magaménak.

Régebben kényszeresen az elvárások voltam az útjelzőim. Nem mondanám, hogy ezt sikerült teljes mértékben levetkőznöm (soha nem is fogom tudni), de azért elég gyakran dacolok is velük mostanság. Persze alkati kérdés lehet, meg a látott példáké is, hogy sokáig úgy cselekedtem eddigi életem során, hogy a másiknak mindig jó legyen, akár azon az áron is, hogy én mást szerettem volna. Elég volt mások öröme, (ki nem mondott) büszkesége, biztonságérzete. Az okozott elégedettséget, ha mások is azok voltak velem, mert úgy éreztem, tartozom ennyivel, és ha hibáztam, akkor viselnem kell a következményeit. Azt hittem ez így jó. Nem akartam ugyan szerepet játszani, de sokszor azt gondoltam közben, ez nem én vagyok. Mást szeretnék, másként és másra vágyom, de közben rögtön azt is, hogy ezt nem értenék meg, bánatot okoznék vagy csalódást.

Pedig nem nagy dolgokról van szó, nem is megbotránkoztató vagy különc életről, de mégis másról, mint amit megálmodtak. Lehet gyengének tartani vagy gyávának, de a családi közeg és a szocializációs minták meghatározóak, és erősebbek, mint ahogyan azt gondolnánk. De nem csak a hibák, a tévedések, a jók és a szép élmények is ugyanúgy. És ez utóbbiak miatt nincs okom panaszra, ezekből is kaptam bőven. Ezért nincs bennem alapvetően tüske vagy feloldhatatlan konfliktus bennem rég történtek iránt. Mert mindenki csak annyit tud adni másoknak, mint ami neki van, és amit ő is kapott egykor. Mindig erre emlékeztetem magam, ha felelőst vagy kibúvót keresnék arra, mi miért alakult így, vagy miért nem sikerült a jelenemben. Meg kell érni, hogy tudjuk, egyedül és kizárólag mi vagyunk a felelősek a döntéseinkért és a választásainkért. Mindegy, milyen nehéz vagy könnyű az a puttony amit kaptunk. Nekünk kell kezdenünk valamit vele, vagy ráhagyni, ha úgy tűnik helyesnek.

– Szerintem inkább bölcsebb vagyok – feleltem, de ez nem jelenti azt, hogy fel is nőttem. Élnek a szüleim szerencsére, tehát gyerek vagyok és remélem, még sokáig az is maradok. És álmodozó, hóbortos és útkereső, reménykedő.

Valahol a lelkem mélyén tudom, hogy egyszer ki fog sütni a nap.

Nem adom fel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.