Blog Szekeres Anna

Értesítő vagy mérgesítő?

Ez volt a legutálatosabb kérdés gyerekkoromban a tanév végén.

Általában idősebbek tették fel nekem, persze valamelyik szülőm társaságában. Ami azért volt kellemetlen, mert eltérően vélekedtünk az eredményről. Nem voltam ugyan rossz tanuló, de annyira jó sem, mint ahogyan azt elvárták volna tőlem. Nem feltétlenül az eszemmel volt probléma, egyszerűen, ami nem érdekelt, arra nem fordítottam túl sok energiát (matek, fizika, kémia – bocs, ez van). Viszont imádtam olvasni, térképet bogarászni, mozogni, rajzolni – ezekben jeleskedtem. A gond az volt, hogy míg én komplexen tekintettem a bizonyítványra és az átlagos, nekem jó volt, addig a családom részletezve nézte és nyilván más volt a konklúzió. Nagyon belém égtek a kapott szavak, félévkor és év végén nagy fejmosásokat kaptam, felemlítve minden addig elkövetett disznóságomat, amelyek eddig elvezettek és előrevetítve a munkanélküli és gondokkal teli jövőt, amiben minden bizonnyal részem lesz. Sok minden fáj belőlük még most is, még úgy is, ha fizikailag soha nem bántalmaztak. Emlékszem arra a gyerekre, aki félt hazamenni és legszívesebben világgá indult volna. Persze soha nem jutottam túl a gondolaton és a nehéz szituációkon is átlendültem. Tudtam valahol akkor is, hogy a féltés mondatja azokat a szavakat, hogy tényleg mi lesz velem, és alapvetően jót akarnak nekem.

De ma már azzal is tisztában vagyok, hogy ezt meg lehetett volna beszélni is és a szép szót is megértettem volna. Nem hibáztatok senkit semmiért, mert tudom, hogy a kritikákat megfogalmazóknak nem volt könnyű, s valószínűleg csak a kapott mintát adták tovább. Nem csak tanulniuk kellett, hanem gyerekként is sokat dolgozniuk. Ezért várták el tőlem, hogy nekem, akinek nincs más dolga, hozhatja a kiváló eredményeket. Soha nem voltam kitűnő tanuló és úgy gondolom, ez a cél elérhetetlen is lett volna számomra. Most, amikor divat feltenni a hiper-szuper bizonyítványokat a közösségi oldalakra, mindig összeszorul a szívem. Néhai diákként és mostani pedagógusként is. Persze, örülök, hogy sok remek nebuló van és teljesítenek, küzdenek, akarnak. Tudom, hogy büszke a szülő és joggal az. És fontos elismerni a teljesítményt. De tudom, hogy néha egy közepes eredmény mögött sokkal nagyobb erőfeszítés áll, mint egy jeles mögött. Vannak, akik szorgalommal és vért izzadva érik el azt, amit a másik könnyedén. A jegyek nem feltétlenül tükrözik a tanulásba fektetett munkát és nem zálogai sem a sikeres jövőnek.

 Ezért szüntették meg több iskolában pl. az osztályelső jutalmazását. Mert nem lehet igazságosan mérlegelni, ki miben és miért a legjobb. És néha előfordul, hogy a kiváló tanuló, más szempontból nem az.
Ezt kalapálja ki némiképp a szöveges értékelés, ami kiemel pozitívumokat, árnyal, rávilágít a javítani valókra, és ha helyesen van megírva, reális képet ad és motivál.

Mi is így tegyünk, amikor a diákok hazaviszik azt a bizonyos könyvecskét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.