Hírek

Lázár: az országzászló a csonkaság sokszoros jelképe

Lázár János ünnepi köszöntője a szerda esti makói országzászló avatón. Ha nem követte élő közvetítésünket, vagy nem hallgatta meg azt, itt most elolvashatja!

“Hölgyeim és Uraim!

Tisztelt Makói Polgárok!

Honfitársaim!

Az országzászló fontos jelkép. A csonkaság jelképe, méghozzá sokszorosan az. Nemcsak azért, mert a csonka Magyarországot gyászolja. Hanem azért is, mert Trianonnak, a trianoni igazságtalanságnak is csupán egy csonka részét: a magyar felét beszéli el. A történet másik feléről ugyanis nem nekünk kellene beszélnünk. Trianon másik felével nem nekünk, hanem másoknak kellene szembenéznie és más nemzeteknek kellene emlékművet állítania szerte a Kárpát-medencében. Sőt szerte Európában. De Trianonról csak a magyarok beszélnek. A többiek hallgatnak vagy elhallgatnak. Rosszabb esetben elhallgattatnak más hangokat is.

A csonkaságnak ez az emlékműve jelképezi a magyarok gyászát és esküjét. A fogadalmat, hogy a nemzeti lobogó félárbocon marad itt, Makón és félárbocon a szívünkben is mindaddig, amíg Trianon gyászmunkáját el nem végeztük…Mert még mindig nem végeztük el. Ez a munka még tart ma is. A gyászidőszak most – 97 évvel a tragédia és 75 évvel a rá emlékező országzászlók felállítása – után sem zárult még le.

Mégpedig azért nem, amiért a szembenézést illetően csonka ez az emlékmű is. És csonka az összes többi országzászló, amely a kommunista diktatúra rombolása, elfojtása, tiltása után legalább visszakerülhetett az eredeti helyére. Újra felállíttatott Makón, Vásárhelyen és még számos pontján a történelmi Magyarországnak. Hogy mementóként, köztéri felkiáltójelként emlékeztesse a magyarokat az igazságtalanságra, amit 97 évvel ezelőtt velük tettek.

Csonka emlékművek ezek, mert a trianoni szégyennek csak az egyik felét mutatják meg. Egy traumának ugyanis sosem csak áldozatai vannak. Hanem elkövetői, cinkosai és haszonélvező is. Az ő felelősségük emlékművei vajon hol maradnak? Hol vannak az engesztelés, a bocsánatkérés emlékművei? Párizsban, Versailles kastélyai közt ugyan hiába keressük. Nem találjuk a Felvidéken, Erdélyben vagy a Partiumban sem. És hiába keressük Kárpátalján, vagy a Délvidéken… Mert ott is csak a magyarok által emelt emlékműveket találjuk. Sehol egy szlovák, egy román, egy szerb vagy egy horvát nyelvű főhajtás azoktól az államoktól, amelyek Trianonnal – legalább területi értelemben – egy évszázada oly sokat nyertek. Többet, mint amennyi büntetés a vesztes magyar államnak és többet, mint amennyi jutalom a győzteseknek a háborúk és békék ezeréves jogtörténete alapján kijárt.

Sehol a bocsánatkérésnek, a múlttal való szembenézésnek, a magyarok megkövetésének legalább egy szimbolikus gesztusa az egykori Antant-hatalmak jogutódjai részéről. Elsősorban és főleg a franciáktól. Nem anyagi jóvátételről beszélek, no, nem mintha az ördögtől való volna. Hiszen a huszadik-huszonegyedik században a jóvátétel és a kárpótlás utóbb majdnem mindig megjelent a múlt bűneivel való szembenézés során. Én most csupán erkölcsi vagy politikai jóvátételről beszélek. A dolgok néven nevezéséről a haszonélvezők, a győztesek – vagy inkább: a nyertesek – részéről is.

Mondok egy magyar példát. ’56-ot ebben az országban épeszű és éplelkű ember ma már nem nevezi, nem merné ellenforradalomnak nevezni. Trianon emlékezete még nem tart itt. Trianont még mindig lehet Európában és a Kárpát-medencében békeszerződésnek nevezni. Történelmi igazságtételnek. Pedig Trianon csak diktátum volt. És nem igazságtétel, hanem erőszaktétel. Történelmi igazságtalanság egy nemzettel szemben, amely miatt bizony Kelet-Közép-Európa és – a párizsi küldöttségek révén – az egész nyugati világ máig adósa Magyarországnak és a magyarságnak. Itt volna, hát, az ideje törleszteni ezt a történelmi, ezt az erkölcsi adósságot!

Ne ijedjen meg senki. Ma Földet vissza nem kérünk. Ma Határrevíziót nem követelünk. Békés és józan nép vagyunk. De elvárjuk és követeljük, hogy legyen vége a Kárpát-medencében a magyarok lopakodó elnyomásának és asszimilálásának. Elvárjuk, követeljük, hogy a magyar helyiségnév- és utcanévtáblák mindenütt megmaradjanak. Elvárjuk és követeljük, hogy a magyar nyelvű kulturális és oktatási intézmények ugyanolyan esélyekkel és jogokkal működhessenek, mint az adott államot alkotó többségi nemzet hasonló intézményei. Elvárjuk és követeljük, hogy a magyar kisebbségek politikai érdekképviselete az adott állam területén ne csak, hogy ne tiltott, de ne is csupán tűrt, hanem egyenesen támogatott tevékenység legyen. Elvárjuk és követeljük, hogy a magyarok autonómiát kaphassanak ott, ahol a kulturális, gazdasági és történelmi helyzetük arra éppúgy feljogosítja őket, mint a katalánokat vagy a dél-tiroliakat Európa más tájain.

Hölgyeim és Uraim!

Közelít a trianoni diktátum századik évfordulója. A centenárium nem a felejtésre alkalom, hanem a szembenézésre és az erkölcsi-politikai jóvátételre. A csonkaság emlékművei, az országzászlók erre a kötelességre is emlékeztetnek. És nemcsak minket, magyarokat! Hanem a szomszédjainkat, sőt a közös Európa felelős vezetőit is. Erős Európa ugyanis csak erős nemzetállamok egyenlő szövetségéből lehet. Egyenlő nemzetállamokról pedig nem beszélhetünk addig, amíg az egyiknek nemzeti ünnep az, ami a másiknak nemzeti gyásznap.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.