Blog Szekeres Anna

(H)Arcaim

Minden napra jut egy belőlük.

Vannak emberek, akiknek a külvilágnak mutatott képük egyáltalán nem mutatja a belső állapotukat. Nagy tudomány birtokában vannak, mert nem viszik be a munkahelyükre az otthoni gondokat, képesek a szomorúságukat palástolni, és ha nem is örömmel álcázzák, de legalább felveszik a pókerarcot stb. Belülről biztos megy a daráló, de a környezet ebből vajmi keveset észlel. A dráma bent és csendben megy, ha van egyáltalán.

Nos, ezen a téren nekem komoly fejlődnivalóm van még. Azok közé tartozom, akiknek az ábrázatáról egyből le lehet olvasni, éppen „miújság” úgy, hogy azt kérdezni sem kell. Nálam ez így működik. Mindig ilyen voltam, mit tegyek, mások számára ösztönösen is közvetítek nagyon hasznos információkat. (Mikor kell elkerülni, hétfő van, most minden oké stb.) Azt gondolhatnánk, ezzel számos felesleges konfliktust kiküszöbölök – ez részben igaz, de legalább ennyit generálok is. Főként a másik nem szájába adok akaratlanul is olyan szavakat, amelyek nem oldanak, hanem tovább mélyítenek helyzeteket. A „mi ez a hiszti?”, „na, szép napunk lesz ma is”, „már megint piros betűs ünnep”,”nem kéne egy elemcsere” stb. típusú költői kérdések rendszerint síri csendbe, könnyekbe vagy ajtócsapkodásba torkollanak. Nem jobb a helyzet a túlzott örömködésnél sem, ami ugye gyanús, főleg, ha nem túl hosszú idő után követi a másik végletet.  (nem a pszichopaták sajátsága, a legtöbb nő képes erre). A „látom, kialudtad”, „mennyibe fájt ez nekem”, „akkor dobd fel az én napomat is” fajtájú nyugtázás képes odaragasztani a képünkre a vigyort.

Ezért érzem sokszor úgy, könnyebb lenne a fapofa stílussal boldogulni, ami nem jelentené az őszinteség hiányát, csak egy rendkívül fegyelmezett és nagyvonalú kiállást. (Szerintem ez nagyon komoly stratégia). Evvel nem könnyíteném meg mások dolgát, sőt jól meg is téveszteném őket, miközben belülről úgy pöröghetnének az események, ahogyan akarnak. Azt tapasztaltam, ez sokkal jobban megy a férfiaknak. Lehet, hogy macsó büszkeségből, mert ugye a pasik nem olyanok, meg nehogy már… szóval mindaz, amit beléjük neveltek, meg amivel egymást hülyítik.  Viszont, veleszületett képességük, hogy tűpontosan lépegetnek az idegroham és zokogás szűk mezsgyéjén a nőknél. A titkot jól őrzik, hogyan csinálják, mert visszafelé ugyanez náluk nem működik, sőt, mint gumilabda pattan le és vissza a sok éles mondat. (persze, lehet, hogy azért van, ami betalál, de rendszerint ez csak későbbi szóváltáskor derül ki, lehet évek múlva, vagy hallgathatjuk ezredjére is.)  

Örülök, ha másnak mindez nem jelent gondot. Ha ügyesen lavíroznak, diplomatikusan viselkednek helyzetekben és ettől jól érzik magukat. Tisztában vagyok vele, hogy magammal harcolok leginkább, amikor úgy tűnik, mással teszem. És tudom, könnyebb lenne, ha kevésbé adnám ki magamat vagy látszólag kezesebb lennék. De akkor meg nem lennék önmagam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.