Blog Szekeres Anna

Munkaviszonyban…

Hivatás és magánélet – jó szétválasztani őket. De mi van, ha a munkahelyünk pont olyan, mint egy párkapcsolat?

Az életem mostani szakaszában eddig a munkám jelentette a biztos pontot. Úgy éreztem, ha már a párkapcsolati helyzetem nem éppen ideális, bőven kárpótolnak a szakmai eredmények.  A jelenlegi helyem az első, két évtizedes viszony fűz hozzá. Itt kezdtem el dolgozni az iskola befejezése után és azt hittem, innen fordulok le a drótról is, látva a nyugdíjkorhatár folyamatos kitolódását. Szeretem azt a közeget, ami napi nyolc, olykor ennél jóval több ideig körbevesz, ismerős a hely, az emberek, jórészt kiszámíthatóak a történések is. Sok közös munka, egyéni ötletek, agyalás és küzdelem rejlik abban, ami a hétköznapjaim fő színtere. Inspiráló a légkör, elfogadott a vezető, és ha akadálypályás is a haladás, de eddig mindig átugrottuk a lécet. (Mintha egy házasságról beszélnék – az is, szerződéses.)

És, ahogyan lenni szokott, itt is úgy üt be a ménkű, ahogyan a legkevésbé számítunk rá. Persze, utólag átgondolva, tudjuk, voltak előjelek, amikről szerettük azt hinni, nem fontosak, elmúlnak és átvészeljük őket, mint már annyiszor. Ha át is futott az agyunkon valami balsejtelem, akkor is elhessentettük, mert ugye velünk, ez nem történhet meg. Annyi küzdelem és próbatétel után, végre könnyebb évek jönnek – gondoltuk. Nem így lett: váratlan szakítás, véglegesség, bizonytalanság. Azt érezzük, valami befejeződik, lezárul és a jövő még nagyon homályos. Egyszer lesz valaki új, de tudjuk-e majd kedvelni, elfogadni és nem hasonlítgatni?  És a kérdések, akarjuk-e ezt az egészet, és hogy nem vagyunk már öreg a folytonos újrakezdéshez, lelkesedéshez?

Tiszta magánéleti parahelyzet. Egy ilyen szitu kell, hogy rájöjjünk, a munkahelyünk pont olyan, mint egy párkapcsolat. Sok benne a fészek-meleg, de akad megoldandó helyzet és konfliktus is bőven. Számos szürke nap közt mindig felsejlik pár várva-várt időszak és hét. Itt is örülünk, ha új gyerek érkezik, és jórészt úgy élünk, mint egy család. A kollégákkal hol nagyon jól kijövünk, máskor rájuk sem tudunk nézni. Vitázunk a kulcsokon, azon, kinek mi lenne a dolga, a másik mit felejtett el és hálásak vagyunk, ha segítettek, amikor szükségünk volt rá. A „hivatal” hol kiszámítható barát, máskor hűtlen szerető, néha úgy érezzük, nem tudnánk nélküle élni és legalább ennyiszer azt, hogy vele sem. Húzzuk az igát vállvetve, miközben sokszor gondoljuk azt, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert ő van nekünk. Olykor meg azt, hogy jobb volna egyedül, a magunk uraiként. Eljátszunk a válás gondolatával, mi lenne, ha változtatnánk, aztán tipli, vagy mérlegelve, mégis inkább maradunk…

Bárhogyan is döntünk, túljutva a holtponton, rájövünk, hogy minden csak erősebbé tesz. Ahogy telik az idő, már egyre inkább csak a magunk útját akarjuk járni.

És mindegy, ki mit szól hozzá.    

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.