Blog Szekeres Anna

Egy emelet mennyország

Pedig poros, sötét hely. És felfelé kell menni, hogy a múltba jussunk.

Mostanság a hétvégéimet a szülői ház padlásán töltöm. Semmi különös nincs ebben, leszámítva, hogy az utóbbi időben folyamatosan azt érzem, hogy rendbe kell tennem magam körül a dolgokat. Talán egy kicsit annak reményében munkálkodom, hogy ha fizikailag leegyszerűsödik és átláthatóvá válik a környezetem, az a lelkemre is jótékonyan fog hatni. (Lehet, hogy másnál épp fordítva működik, de nekem ez most így jó.) Szóval, elhatároztam, hogy selejtezni, szortírozni fogok, a kacatokat kidobom, mindent szelektíven kupacolok, amit lehet, hasznosítok, jótékonykodom és talán még az utókornak is megőrzök egy-két érdekes holmit.

A munkára felkészültem, amennyire lehetséges. (Aki végzett már ilyesmit, az tudja, hogy extra terepről van szó: gátugrással, homályban tájékozódással, nehéz levegővel és meleggel nehezített akadálypálya.) Plusz folyamatos a kérdésfeltevési ingere az embernek: ez mit keres itt, ha nem működik, ha tudtuk, hogy úgyse lesz rá soha szükség… Ezen uralkodni kell, különösen akkor, ha az a válasz: régen ez volt a szokás, és azt hittük, még jó lesz később valamire stb. (A tapasztalat az, ha valami egyszer felkerül a padlásra, az ott is marad. Ezért örülök, hogy most lapos tetős házban lakom és kicsi a tárolóm.)

Tehát, amit lehet, bekalkuláltam a programba, de amit kaptam, az jóval több volt, mint amire számítottam. Amint felnyitottam az ajtót (évek óta nem tettem), egyből régi emlékek törtek elő, a zajok, a furcsa szagok és a cserepek fénycsíkjaiban kavargó por. Gyerekként imádtam itt lenni. Akkor még volt a tetőn egy kis ablak, azon sokszor kukucskáltam a többi ház felett el, messzire. Az elválasztott drótos kis részben játszottam először tanítósat, a nagyobb gerendákon mutattam be tornagyakorlatokat és már akkor is kutakodtam régi tárgyak után. Úgy éreztem hirtelen, mindez most volt, pedig már évtizedek teltek el azóta.

Megrohant valami ismerős, jó érzés, ami egyszerre volt felkavaró és biztonságos. Azután ahogyan sorra nyíltak ki a dobozok és zsákok, törtek fel régen elfeledett emlékek. A titkos füzetem, ahol leírtam, hogy bolti eladó akarok majd lenni, az orosz levelezőtársamnak írott levelek, a papírházikó, amit a tesómmal egy nyáron keresztül terveztünk és ragasztottunk össze. Előkerült a távirányítós kisautóm, a kis gurulós puffjaink és az elnyagdult állólámpa is, sok más „kincs” mellett.

Másnak értéktelen kacatok, de nekem a gyermekkorom díszletei és ezzel együtt tanúi is valami gondtalan és egyszerű világnak, amire leginkább vágyom mostanság.

És ott fenn értettem meg, tudnunk kell hagyatkozni arra, hogy a legapróbb, ösztönös tetteink jó felé visznek. Magasabbra és távolabbra, mint azt remélni mernénk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.