Blog Szekeres Anna

Öribarik

Elemi igényünk a kötődés, még ha sokszor fáj is. Kép: pixabay

Megosztottuk egymással a tízórainkat, súgtunk egymásnak a dolgozatnál, tudtunk egymás titkairól is. Az első, veszekedős-kibékülős, együtt játszós barátság volt, amiért nem féltem az órákon, biztonságot adott, hogy számíthatok valakire, és akinél vártam, hogy elmondhassam a jelentéktelen ügyeimet is. Akkor azt ígértük, hogy mindig barátok leszünk, de végül nem így lett. Nem történt semmi különös, csak ahogyan lenni szokott, eltérő utakon, más célok felé haladtunk. Lettek új kapcsolatok, és csupán az ismerős érzés maradt, amire ma is őszintén vágyom: hogy jó tartozni valakihez, másokkal bandázni, egy közösségben lenni.

Ha a legjobb barátaimra gondolok, akkor a gyermek- és fiatalkorom ugrik be, nem mintha most nem lennének ilyen kapcsolataim. Csak akkor még megvolt bennem az a feltétel nélküli bizalom, hogy bármit megoszthatok velük, biztosan meg fognak érteni és ott volt a rengeteg közös élmény is. Sajnos velük nem napi a kapcsolatom, családi és munkahelyi kötődések miatt ritkábban találkozunk. De ha sikerül, mindig onnan folytatjuk a beszélgetést, ahol egyszer abbahagytuk. Eszünkbe jutnak a közös történéseink, hányszor cseverésztünk éjszakába nyúlóan; elemeztük a másik nem viselkedésének apró mozzanatait, bátorítottuk, és ha kellett, vigasztaltuk egymást. Most is mindig van mit mesélnünk egymásnak és velük mindig repül az idő. Innen tudom, hogy ezek az emberek életem végéig fontosak maradnak. És azt is, hogy történhet velük bármi, mindig kötődni fogok hozzájuk.

Biztosan az én hibám is, hogy sok ismeretségem viszont nem állta ki az idő próbáját és vannak, akik mára teljesen idegenné váltak számomra. Nem azért, mert csalódtam bennük, inkább csak abban tévedtem, amit én gondoltam róluk és ez valahol engem is minősít.

Viszont minden kapcsolódásomból, társaságomból sokat tanultam. Elsősorban saját magamról. Az én változásaimmal alakultak ezek a közösségek is körülöttem. Közben azt is megtapasztaltam, hogy minden formálódik, sokszor kiüresednek a beszélgetések és egyszer csak már nincs mit mondanunk annak, aki korábban a bizalmasunk volt. Vannak helyzetek, emberek, akiket egyszerűen el kell engednünk. Mert nem egy irányba nézünk és már nem feltétel nélkül barátkozunk. Már van „csak akkor és ha”. De az árulásban is sok felismerés van, leginkább a másik igazi arca. Amihez viszont már nincs közöm. Nem haragszom arra sem, csak idegen és nem létezik többé. De tudom, én is kellettem hozzá, hogy ez így történjen.

Bárhogyan is legyen, hiszek abban, hogy vannak olyan kötődések, amiken nem fog sem az idő, sem a távolság. És ezekben nem történhet olyan, hogy ne próbáljuk megérteni és felmenteni a másikat. Barátok, akik örökké hiányoznának egy jó beszélgetésből és az életemből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.