Blog Szabó Anita

Kezembe zárnám a pillanatot

Minden hely és pillanat örökre fontos marad, amelyben az ember boldognak érezte magát.

A kijelentés igazságát, gondolom, nem vonja senki kétségbe. Sőt biztos vagyok abban, hogy rögtön beugrik mindenkinél egy vagy több konkrét személy, akihez köti ezeket az emlékeket. És valójában itt a lényeg, ami a kezdő gondolatot továbbviszi és kiegészíti: ahol vele, velük voltam, amit együtt éltünk át. Ami jó ebben, hogy kifakult, régi képek válnak hirtelen élővé és színekkel telivé és váltanak ki olyan erős érzéseket, mintha csak a jelen pillanatban történne minden. Halljuk a tenger morajlását, a tücsök cirpelését, az ajtó csukódását vagy érezzük a keze érintését.

Mindegy, milyen régen történt, vannak hangok és helyzetek, amiket sosem feled el az ember. Mint egy régi fotó, elevenedik meg előttünk minden és telik meg élettel, ha rájuk gondolunk. Ahogy az idő múlik, viszont egyre csökken ezeknek a pillanatoknak a mennyisége. Mert törlődik az ember agyából minden jelentéktelen, feledhető, hogy végül tényleg csak a nagyon fontosaknak maradjon hely. És ezek szinte kivétel nélkül boldog emlékképek. Legalábbis most úgy érezzük, hogy azok voltak. Pedig, amikor átéltük őket, lehet, jelentőséget sem tulajdonítottunk neki, vagy ha éreztük is, mennyire fontos volna valami nagyot éreznünk, nem tudtuk átélni a pillanatot, annyira természetesek voltak.

Csak később lettek egyszeriek, pótolhatatlanok és felbecsülhetetlenek és váltak egyfajta menedékké. Amelyek közé jó elmenekülni, beléjük merülni a szomorú pillanatokban és nosztalgiával továbbmenni. Szerintem sokaknál ez a gyermekkort vagy egy meghatározó kapcsolatot jelent, amit kincses ládikaként őrzünk a szívünkben és senkinek nincs kulcsa hozzá, csak nekünk. A miénk, és senki nem férhet hozzá. Nem számít, élnek-e a még történet szereplői, áll-e még a ház, létezik-e az az öböl. De tudjuk, hogy ez csak az enyém, csak a miénk. Szent és sérthetetlen. Néma tanúi az életünknek, küzdelmeinknek és mindannak, amik ma vagyunk. Ragaszkodunk hozzájuk és mi nem engedjük őket a feledés homályába veszni. Időnként leporoljuk őket, elmélázunk rajtuk és így fényesítjük, csiszoljuk őket akaratlanul is.

Nincs is gond ezzel, amíg erőt adnak és továbblendítenek, mindegy hogy közben könnyet vagy mosolyt csalnak az arcunkra. A probléma azzal van, ha már nincs más forrása a boldogságunknak, csak a múlt. Ha már nem akarunk előre nézni, új élményeknek esélyt adni, hogy azok is egyszer emlékké válhassanak.

Törött szárnyakkal képtelenség repülni, de sokszor nincs választásunk.
Tavasz van, és a napba nézek. Most megállítanám a pillanatot.
Hogy most jó, nagyon jó.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.